Megrendülhet a vidék társadalmi piramisa

A hatalom által fenntartott gazdasági és politikai közeg, a paraszttalanítás, a földkoncentráció és az individualizáció nagyon stabilnak tűnő társadalmi struktúrát hozott létre a magyar vidéken. A vidék piramis-szerű társadalmi struktúrájának jellemzőiről beszélgettünk Kovách Imre szociológussal, az MTA TK Szociológia Intézet tudományos tanácsadójával, aki szerint a legszegényebb másfél millió vidéki magyar sem törődött bele a sorsába, és a civil kezdeményezéseknek kulcsszerepük lehet a változáshoz szükséges értékek közvetítésében.

Mobilitás és immobilitás magyar vidéken” – ez volt előadása címe a Megérteni Magyarországot című konferencián. Korábban arról írt, hogy a rendszerváltás utáni mobilitási folyamatok intenzív szakasza Magyarországon lezárult. Van még mobilitás vidéken?

A mobilitás sosem zárul le, mindig vannak új fejlemények. Az én állításom a vidéki Magyarországról az, hogy ott viszonylag stabil társadalmi struktúra alakult ki, ráadásul az állam politikája kifejezetten arra irányul, hogy ez a stabilitás megmaradjon, és nagyon fontos vidéki szereplőknek is ez az érdeke. A mobilitásnak van ugyanakkor migrációs összetevője is: az emberek elmennek, például azért, mert nem szeretik a helyi, merev társadalmi hierarchiát, amelyben nem sok esélyük van a felemelkedésre, és vagy itthon mozognak el más településekre, vagy külföldre mennek. Ez az utóbbi mobilitás a nagy- és a közepes városok után egyre inkább eléri a kisebb településeket is.

Mi jellemzi a vidéki társadalom stabil struktúráját?

A vidék fogalmának tisztázása nem egyszerű, de mindenképpen értsük bele a tanyákat, falvakat, a kisebb városokat. A helyi társadalmat el lehet képzelni piramis-szerű modellben. Van egy nagy, legalul levő réteg, hívhatjuk őket szegényeknek; ez az elesett réteg sok százezer, millión felüli embert jelent, akik olyan hiányokat szenvednek, amelyek esetében nem lehet javulásról beszélni – ezzel együtt az ide sorolható társadalmi csoportoknak is, a teljesen elesett alsó százezrek kivételével, nőtt a fogyasztása valamelyest az elmúlt évek gazdasági konjunktúrájában.

(Fotó: Dobrovszki Dániel)

Hány emberről beszélünk pontosan?

Százalékos arányokat mondanék: a községekben lakók 30-32 százalékát teszik ki hivatalosan a magyar társadalomnak, de nyilván nemcsak ők a vidékhez tartozók. Azt szoktam mondani, hogy a magyar társadalom fele az, ami nagyon erős vidéki karakterekkel jellemezhető. Ennek a rétegnek a negyede, harmada ehhez a csoporthoz sorolható.

Az alsó fundamentumnak van egy másik nagy csoportja; őket a közérthetőség miatt hívjuk alsó-középosztálynak. Itt a családból legalább egyvalaki munkaviszonnyal rendelkezik, valamennyivel jobban élnek, mint a legszegényebbek, de állandóan ott van felettük a lesüllyedés veszélye: nincsenek tartalékaik, munkanélküliség, betegség esetén rögtön besüllyedhetnek a nagy, masszív alsó csoportba. Ennek a vidék politikai stabilitás iránti igényét magyarázva lesz igazán jelentősége.

Létezik egy középosztálynak tekinthető csoport vidéken, a felső egyharmad talán, ahol a társadalmi tőkék és az anyagi tőkék is összeadódnak; ők integrálják a vidéki társadalmat, nekik van nagy befolyásuk a vidéki társadalom viszonyaira – természetesen a piramis csúcsán lévőkkel együtt. A vidéki társadalom felső egyharmadának csúcsán összpontosul a gazdasági- és politikai hatalom, nagyon gyakran oligarchia-szerűen, ami ebben a szóhasználatban csupán annyit jelent, hogy a politikai és a gazdasági tőke összeolvad – például vállalkozóból lesz polgármester, vagy fordítva.

Sokan nem tartoznak a vidéki csúcselithez, mégis van egyfajta tőkéjük, ami nagyon fontos a lokális társadalom összetartása szempontjából – ez pedig a kulturális tőke. A vidéki társadalmak – a nagyon elesett falvak kivételével – erős kulturális életet élnek. Nagyon pezsgő világról van szó, amelyben új identitást teremtenek, megtalálják a hagyományaikat – és mindezeket nyilván a kulturális tőkével bíró helyi felső-középosztály tudja karbantartani.

Arról is írt korábban, hogy a társadalom egyre inkább individualizálódik. Nincs itt ellentmondás?

Kétségtelen, hogy a rendszerváltás után az individualizálódás is elérte Magyarországot. Ez egyrészről egyfajta szabadságot ad az embereknek, mert levethetik azokat a társadalmi szokásokat, amelyeket nem szeretnek. Másrészről viszont az igazán individualizálódó társadalmakban mindenhol a világon – így a magyar vidéken is – erős igény él az emberekben, hogy mégiscsak tartozzanak valamilyen közösséghez. Ez az identitás-vágy mutatkozhat meg abban, hogy szeretnék – legalábbis a kulturális szférában – folyamatossá tenni családjuk történetét, vagy annak a helynek a történetét, ahol élnek. Ezt az egyéni- és közösségi történelmet megpróbálják sok helyen képletesen is visszaszerezni. Az újfajta identitás megteremtésében van nagyon nagy szerepe minden kulturális akciónak a kolbászfesztiváltól a helyből elszármazott hírességek visszahívásáig. Mindez messzemenőkig szolgálja a politika által integrált és fenntartott, és az emberek által is sok okból igényelt stabilitást – a politika és a vidéki társadalom igénye találkozott a választásokon.

Milyen érdekek mentén alakult ki a stabil vidéki politikai szerkezet?

Azt szokták hangsúlyozni, hogy alárendelt emberek tömegéről van szó – igen, ez így van. Aki mondjuk közmunkás, az a fülke magányában úgy szavaz, ahogy akar, de tudja, hogy ettől a rendszertől kap pénzt, és több pénzt kap, mintha munkanélküli lenne. Az alsó-középosztálybeli pontosan tudja, hogy ha a társadalom alsó harmada elégedetlenkedik és veszélyezteti a társadalmi stabilitást, akkor le kell őket csitítani, és az csak a hozzá áramló állami forrásokból lehetséges. Éppen ezért furcsa módon a két, érdekeit tekintve egymásnak feszülő osztály, a lent levők és a középosztály alsó része ugyanabban a politikai stabilitásban érdekeltek. Ráadásul hacsak kis mértékben is, de javult a helyzetük az utóbbi években, sőt megélték azokat az éveket is, amikor ilyen szűkös forrásokkal sem rendelkeztek. Következésképpen arra szavaztak, aki ezt a stabilitást biztosítani tudta.

A felső-középosztály esetében egyértelmű, hogy a rendszer kedvezményezettjei, így ők is a stabilitásban érdekeltek, ráadásul a vagyon stabilitása is ezt írj elő: ha felborulna a társadalmi egyensúly vidéken, akkor a megszerzett vagyont, a megszerzett tőkéket esetleg újra lehetne osztani. És még egy gondolat: a stabilitás igényéhez társul még valami, amit nem nagyon akar az ezzel foglalkozó média és értelmiség megérteni, pedig rendkívül jelentős tényező: az identitás-keresés és igény ereje. Ennek felismerését és kiszolgálását valamiért a jelenlegi ellenzéki táborban lévő erők teljes mértékben elhanyagolták.

Mindez azt jelenti, hogy a vidéki társadalom alsó harmada lemondott saját érdekei érvényesítéséről?

A lemondás nem jó kifejezés – ha lemondok valamiről, akkor egyszer annak a birtokában kellett volna lennem. Ez a réteg csak veszteségeket szenvedett a rendszerváltással, mert persze azelőtt is nagyon sokan voltak a társadalmi struktúra alján, de a mostanihoz képest relatív létbiztonságban. 1990 után ez megroppant. Ez a réteg most nincs felkészülve ara, hogy érdekeit érvényesítse, hiszen ezt politikai értelemben is atomizáltan tehetné, és nincs olyan politikai erő, amely megszervezné, felvilágosítaná, mozgósítaná őket.

Ezen túl azt mértük kutatásaink során, hogy az individualizáció elérte ezt a társadalmi csoportot is, és ennek következtében elvesztették azon készségeik nagy részét, amelyekkel a korábbi korok hasonló pozícióban lévő társadalmi csoportjai egymással együttműködve, szolidárisan tudták valamilyen értelemben kezelni társadalmi helyzetüket. Ez talán az egyik legsúlyosabb fejleménye az elmúlt 20-30 évnek.

A szegénységnek a Kádár-korszakban és ’45 előtt is megvolt a maga kultúrája – ez alatt az együttműködés formáit értem, amelyek segített tompítani tudtak hátrányos helyzetükön. Például a szegényeket nem felesleges mihasznának, hanem a társadalom részének tekintették: a tisztes szegénység fogalma volt tetten érhető a tanítók intelmeiben 50 meg 90 éve: „nem baj gyerekem, ha rongyos a ruhád, csak mindig legyen tiszta”. Ez annak az állapotnak a fenntartását és elismerését szolgálta, hogy a szegények is a társadalom részei, és megtesznek mindent, hogy javítsanak a helyzetükön. Ez egyfajta együttműködést is jelentett, ami nagyon is meggyengült az individualizáció során.

Kapcsolódik ehhez az Ön által bevezetett paraszttalanítás fogalma?

Igen. A paraszt fogalmának meghatározása sem egyszerű, de az biztos, hogy az elemzők jelentős része a paraszt fogalmába beleérti, hogy a paraszt képes reflektálni a változó gazdasági- és társadalmi körülményekre, innovatív lehet a gazdálkodásban, hatékony stratégiákat dolgozhat ki veszteségei kompenzálása érdekében – csak klasszikus példaként: egy hagyományos kis- vagy középparaszti gazdaságban többnyire nem álltak át egy termék előállítására. A termékszerkezetet tekintve a több lábon állás jól begyakorolt és működőképes paraszti stratégia volt. Tudott reflektálni ez a társadalmi csoport arra, ha változott valami: rossz volt a termés, a katonaság rekvirált, az állam vagy földesúr mértéken felüli adót szedett.

Együttműködésre is képesek voltak.

Pontosan. Ez a reflektív képesség és az együttműködési képesség az, ami kiolvadt, kilúgozódott a vidéki társadalomnak ebből a harmadából. Mivel ez nincs meg, joggal mondhatjuk, hogy negatív individualizáció következett be. Ez még a társadalmi különbségeknél, azoknak a nagyságánál, vagy az objektíven mért életmód-körülményeknél is súlyosabb állapotot mutat. Másrészt magyarázata annak, hogy miért van társadalmi, és ebből következően politikai stabilitás vidéken, annak ellenére, hogy nagy tömegek élnek egyik napról a másikra, hátrányos körülmények között, nyomor közeli állapotban és nyomorban.

Ezeket a képességeket az oktatási rendszernek kellene visszaadnia egy jól működő társadalomban?

Sok mindent meg lehet a szegénységet enyhítő együttműködések gyakorlatából tanítani, sok mindent nem. A jól működő oktatási rendszernek az a funkciója egy nem konzervált társadalomban, hogy csökkentsen társadalmi különbségeket. A falu szélén lakókat nyilván nem tudja tömegesen nagyvárosi, felső-középosztálybeli pozícióba juttatni, de szakmát és a mobilitás lehetőséget adhatna számukra. Eljuttathatná például odáig a falu szélén lakót, hogy az Audiban szakmunkásként sztrájkoljon a béremelésért. Lassanként közhely, hogy a magyar iskolarendszer nem csökkenti, hanem növeli a társadalmi különbségeket. Pont ezért felelőssé tehető a fent említett jelenségekért.

(Fotó: Dobrovszki Dániel)

Azt is olvastam Öntől, hogy a birtokkoncentráció most nagyobb, mint 1935-ben, a Horthy-korszakban volt. Ez hogyan kapcsolódik a leírt társadalmi struktúrához?

A tétel úgy igaz, hogy az akkori csúcsbirtokosoknak több földje volt, mint a maiaknak, viszont a struktúra sokkal koncentráltabb, mint akkor volt, és Európában is a nagyon koncentráltak közé tartozik. Itt nemcsak földbirtokról van szó, hanem földhasználatról, hiszen a nagy termelők jelentős arányban bérelt földeken gazdálkodnak.

Vidéken az elsődleges és legfontosabb tőke, amihez nyúlhatnának, a föld. Ha a termőföldet olyan koncentráltan használják, mint Magyarországon – az 50 hektárnál nagyobb területen gazdálkodó 15-16 ezer gazdaság használja a termőterület 80 százalékát -, akkor ez azt jelenti, hogy a vidéken élő, ott rekedt tömegek nagy részének nincs hozzáférése a földhöz.

A nagy gazdaságok gépesítettek, kevés embert foglalkoztatnak, másféle szakértelemmel. Nem véletlenül használtam a falvakban rekedtség kifejezést, hiszen Magyarországon az EU átlag duplája a vidéki lakosság aránya. Ebből a szempontból, bár ez furcsa kifejezés, de azt mondhatjuk, hogy a vidék túlnépesedett: a vidéki gazdaság nem tudja eltartani a vidéki népességet. Vidékről pedig nincs hová menni ilyen munkaerő-hiányos időszakban sem, mert a falusi és a városi lakásárak közötti különbség akkora, hogy azt nem kompenzálja a munkabér.

A rendszerváltáskor megkezdett hibás agrárpolitika nagyon sok mindenkit megfosztott attól, hogy a mezőgazdaságban – akár részmunkaidőben – dolgozzon. Szerintem sokkal többen is élhetnének az agráriumból, mint most, csak nincs hozzá föld. Sok embernek pluszjövedelmet, egyfajta szociális hálót jelenthetne, ha volna egy darab földje. Az adatok azt mutatják, hogy a ’90-es évek közepéhez képest már több mint egymillió ember lépett ki a mezőgazdasági termelés valamilyen formájából – ez nagy szám, mert egymillió családot jelent. A legfontosabb vidéki tőke a föld – a koncentráció pedig az jelenti, hogy jelentős és egyre növekvő tömegek számára a föld, mint erő- és jövedelemforrás nem hozzáférhető.

Ez a társadalmi struktúra mennyire kulturális mintázat, ami 200 éve megfigyelhető, és mennyire a mostani hatalom ügyessége? Széchenyi is bizalomhiányról írt a Hitelben, Illyés pedig a Puszták népében érdekérvényesítésre képtelen, saját szörnyű szegénysége megmaradásáért remegő kiszolgáltatott cselédekről.

A Puszták népe nem a parasztokról szól, hanem a cselédekről, és ez két világ. Vannak analógiák, de ne hasonlítsuk össze a múlttal a mostani helyzetet ennyire egyértelműen.

Mentalitás szempontjából mondtam: csak rosszabb ne legyen, beletörődünk, az a kicsi legyen meg, ami van…

Erről másféleképpen gondolkodom, mint sokan mások. Analógiák lehetnek, de hogy jobbágyi mentalitásúnak tekintsük a mai vidéki társadalmat, vagy annak meghatározó részét, azt – képletesen szólva – kikérem magamnak. Ez ostoba, és azt a világot nem ismerő megközelítés.

A többsége ennek a társadalomnak még mindig megőrzött a reflektivitásból és társadalmi energiáiból sok mindent, ami nem azonosítható azzal, hogy beletörődött a sorsába. Próbáltam érzékeltetni azt is, hogy miféle racionalitások húzódnak meg mondjuk a választási magatartásuk mögött: ezek az emberek az érdekeiket követik és nem ostobák. Nem látnak alternatívát; tőlük távol lévő, zavaros politikai elképzeléseknek nem nagyon hisznek. Annak hisznek, amiből meg tudnak élni, így a politikai vélekedésük is az, ami. Ebből nem következik, hogy rajonganak autonómiájuk korlátozásáért, nem következik az sem, hogy ne akarnának feljebb emelkedni, csak éppen a realitásérzékük azt láttatja velük, hogy ebben a rendszerben kell valamilyen módon működniük. Azt számon kérni rajtuk valamilyen külső nézőpontból, hogy nem borítják fel a rendszert, értelmetlen – a gyökeres változtatásokat soha nem a tömegek indítják el, az az értelmiség és a politizáló felső középosztály más csoportjainak a felelőssége lenne. Amikor az értelmiség és a média a köznépet teszi felelőssé a társadalmi viszonyokért, akkor csak a saját felelőssége és tehetetlensége elől menekül.

Ez a réteg várja, hogy megszólítsák? Nyitottak erre?

Ezt nem nagyon próbálja ki senki. Ha a beszélgetés afelé tendálna, hogy mitől változhat meg ez a társadalmi berendezkedés – ezt látom a kérdések mögött -, akkor azt tudom mondani, hogy a helyzet kulcsa azok kezében van, akik befolyással vannak erre a társadalomra. Tehát a vidéki népesség felső egyharmada tud változtatni. Az ő érdekeik jelenleg jelentősen besimulnak a politikai rendszerbe, hiszen annak haszonélvezői. Ez az érdekegyezőség azért nem feltétlenül tart ki az idők végezetéig, mert ha a finanszírozásban problémák lépnek fel, akkor megbomolhat. Ha a mostani stabil politikai közeg – amelyben a hatalom ügyes technikák alkalmazásával, erőszak és közvetlenül tapasztalható nyílt korlátozások nélkül fenn tudja tartani önmagát – meginog, és a hatalomnak más eszközökhöz kell nyúlnia, azt már nem biztos, hogy eltűrné ez a réteg. Ha valaki azt gondolná, hogy a vidék nagy részének megszólítása a hivatása, akkor ezt a felső egyharmad megszólításával kell kezdenie.

A civil szervezeteknek, civil törekvéseknek mekkora mozgásteret lát a magyar vidéken?

Nem véletlen, hogy az autonómia-törekvéseket korlátozni próbáló politikai hatalom korán a civilek ellen fordult. A civileknek lenne óriási szerepe abban, hogy nem direkt politizálással, de a változáshoz szükséges értékek – ami az autonómia, a reflexió, az önkifejezés, a saját szerveződés, az érdekek megjelenítése – érvényesítésére kondicionálja, megtanítsa az embereket. Ez aprómunka: beláthatatlan, mikor van eredménye, lehet, hogy nincs is látványos eredménye, de megkerülhetetlen.

Egyébként nagy kulturális változás tapasztalható: azt mérjük időről időre, hogy a vidéki felső-középosztály kulturális fogyasztása nem különbözik érdemben a nagyvárosi felső harmadétól, másrészt ez a réteg kulturálisan nyitott. Most ez a nyitottság, nyüzsgés beleillik a rendszerbe: helyi identitást épít erős konzervatív színezettel, de nem biztos, hogy ez örökké így marad.

Ha az új civil kezdeményezések nem direkt a stabilitás ellen irányulnak, hanem például helyi ügyek megoldására, akkor életképesek lehetnek. Ebből a szempontból bármilyen helyi ügy nagyon fontos lehet a kertészkedéstől a madarak megfigyeléséig. Az így épülő világ lassú szerveződése olyan szövet, amely a gomba terjedési mechanizmusait másolva fontos dolgokat készíthet elő.

Nagyon halványan látom a polgárosodás tendenciáit a vidéki társadalom felső harmadában. A polgárosodó világ autonómia-igénye pedig – amióta világ a világ – egy idő után növekszik. Itt törhet meg az együttműködés a NER politikai rendszere és ezen társadalmi csoport között – ennek a kezelése az, amiben a civileknek óriási szerepe van.

(Bardócz Iván)

A Gyökerek és Szárnyak Alapítvány az alulról jövő, társadalmi változásokra érzékenyen reagáló közösségi kezdeményezések támogatója. Épp ezért fontosnak tartjuk, hogy több különböző nézőpontból is megértsük Magyarország meghatározó társadalmi folyamatait – azokat is, amelyek nem tartoznak az érdeklődés homlokterébe. Ezért szerveztük a Megérteni Magyarországot című konferenciánkat. Új hitel gyógyíthatja a magyar beteget című írásunkat Csepeli György előadásáról itt olvashatja, Rácz Zsuzsa gondolatit pedig a „Ruandában is befolyásosabbak a nők, mint nálunk” című cikkből ismerheti meg. Jó dolog, vagy katasztrófa? – Magyarország és az automatizációcímmel pedig Kis Miklós előadásáról számoltunk be. A magyarok továbbadják a pesszimizmust címet viselő írásunkból pedig azt tudhatja meg, miként vélekednek rólunk, magyarokról évtizedek óta itt élő külföldiek. A lokális és globális kihívásokra helyeben adható válaszokról, a sikeres cselekvési lehetőségek szép példáiról itt számoltunk be először, itt pedig másodszor. Scsaurszki Tamás, a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány kuratóriumának elnöke pedig a közösségi alapítványok társadalom-formáló hatásairól beszélt. Konferenciánkon Kovách Imre a vidéki társadalom rétegződéséről, és a társadalmi piramis felborulásának lehetőségéről beszélt – a szociológussal készített interjúnkat itt olvashatja.

Vélemény, hozzászólás?