„Ha nincs perspektívád, Magyarországon szögre akaszthatod a csukát”

A közösségi alapítványok számos olyan kihívásra adnak rendszerszintű választ, amelyek nemcsak a civil szektor, de a magyar közösségek életét is nehezítik. A jó támogató a lehetőséget támogatja, a pénzével együtt bizalmat is ad. A magyar civil szektor gyenge és kiszolgáltatott, amiért mindannyian felelősek vagyunk. MacKenzie Scott átírja a filantrópia játékszabályait, és már ki is osztott 15 milliárd dollárt. Íme néhány fontos állítás interjúnkból, amelyben a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány filozófiájáról és tetteiről, a magyar civil szektor viszonyairól és a filantrópia világméretű perspektíváiról beszélgettünk Scsaurszki Tamással, aki 2024 januárjáig, 10 éven át vezette alapítványunkat.  

MAGÁNALAPÍTVÁNYOK, JÓ MINŐSÉGŰ PÉNZ, KEZDJÜK KICSIBEN

Mi érdekel leginkább a civil szektorban? Miért hittél a közösségi alapítványokban? Miért kezdeményezted a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány (GYSZA) megalakítását?

Pont harminc éve, hogy a civil szektorban dolgozom, és azóta folyamatosan foglalkoztat a szektor finanszírozása; egészen konkrétan az, hogy miként lehet a civil szervezeteknek jutó pénz mennyiségét és minőségét növelni.

A pénz mennyisége egyértelmű: azt mindannyian tudjuk, hogy az egész szektor – azokhoz a feladatokhoz képest, amelyeket maga elé állít, és ahhoz képest is, amit a társadalom elvár tőle – messze alulfinanszírozott. Legalább ennyire, de talán még ennél is jobban érdekelt, hogyan lehet a finanszírozás minőségét javítani; miként lehet olyan pénzt adni, amely a lehető legkönnyebbé teszi a civil szektor számára feladata elvégzését. 

Különösen érdekeltek a magánalapítványok, amelyek a szektor finanszírozásának kis részét biztosítják – ez az arány az Egyesült Államokban sem éri el a 20 százalékot, Európában pedig még kisebb. Ugyanakkor olyan dolgokat finanszíroznak általában, amelyeket én nagyon fontosnak tartok, s amelyek nélkül szerintem nincs társadalmi progresszió. Mik ezek? Például olyan ügyek, amikre a többségi társadalom, a cégek és kormányok jó része nem költ eleget, mint például az etnikai-, szexuális kisebbségek, a börtönben lévő emberek jogai. A népszerűtlen ügyek felvállalása, a kisebbségi jogok megfelelő biztosítása ugyanakkor az ország egész lakosságának életét méltányossá teszi. Említhetném, hogy a magánalapítványok szokták jellemzően finanszírozni a társadalmi innovációt, amikor valamit ki akarunk próbálni, és el akarjuk dönteni, hogy az jó-e, bevezethető-e össztársadalmi szinten; de mondhatnám a hosszú távú, 5-10 éves befektetést igénylő fejlesztő programokat, mint például a közösségi alapítványok meghonosítása vagy az ágazati érdekképviselet kialakítása. A kisebb szervezeteket támogató ökoszisztéma kiépítése szintén általában a támogatásosztó magánalapítványokra “marad”, vagy éppen a magánalapítványok szokták finanszírozni a civil szervezetek munkatársainak fizetését és az adminisztrációs költségeit; végül, de nem utolsósorban egyfajta függetlenséget is biztosítanak számukra. Ezek mind-mind olyan témák, amelyek alapvetően meghatározzák a civil szektor munkáját, társadalmi hasznosságát, fejlődési perspektíváit, a hagyományos céges és állami támogató mégsem szívesen tesz ide pénzt, mert nem látható eléggé, nem mesélhető el könnyen, bonyolult, kockázatos, és nem biztos, hogy eredményes lesz a végén. Pont ezekért határozták meg az érdeklődésemet mindig is a magánalapítványok.

Milyen út vezetett ettől a gondolattól a ferencvárosi helyi munkához?

A Gyökerek és Szárnyak Alapítvány időszaka számomra a közösségi alapítványokkal kezdődött: őket is egyfajta magánalapítványnak látom, akik a fent említett finanszírozó funkciókat be tudják tölteni. Leginkább az motivált a kezdetek kezdetén, hogy Ferencvárosban, ahol lakom, sok civil szervezetet, állampolgári csoportot láttam, akik nem tudtak jó minőségű pénzhez jutni – a cégek biztosra mennek és a láthatóságra törekednek, az önkormányzati támogatás pedig hatalmas adminisztrációs terhet jelentett. Amikor elkezdtünk a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány szervezésén gondolkodni, az érdekelt, hogy létre tudunk-e hozni egy olyan rendszert, amely folyamatosan jó minőségű pénzt biztosít a kerületi közösségi csoportoknak, civil szervezeteknek. 

A másik dolog, ami motivált, hogy 2009 környékén Magyarországon a közösségi alapítványokra azt mondták, hogy ez kitűnő ötlet, de itthon nem lehet megcsinálni, és ezt húszpontos listával bizonygatták. Ugyanakkor részese voltam annak, hogy Magyarországhoz hasonló kultúrájú, társadalmi berendezkedésű országokban miként lettek fontos részei a civil szektornak a közösségi alapítványok. Ez így együtt számomra kihívást jelentett, és ettől a pillanattól együtt dolgoztunk Gabival (Benedek Gabriella- szerk.) és Edittel (Kovács Edit – szerk.).

Mindez 2009-ben kezdődött, és 2013-ban jött el a pillanat, amikor úgy tűnt, hogy ezt a Ferencvárosban meg lehet csinálni, és ha ott sikerült, akkor máshol is sikerülhet Magyarországon. Addigra már túl voltunk az első gyenge kísérleteken: mindig volt érdeklődés a közösségi alapítványok iránt, de cselekvésre sehol nem került sor. Ezért azt gondoltuk, hogy erős mechanizmust kell létrehozni a koncepció magyarországi elterjesztéséhez. Ez lett a GYSZA kezdeti célja: a közösségi alapítványok proaktív népszerűsítése, és a bátor, vállalkozó szellemű emberek, csoportok támogatása.

RENDSZERSZINTEN VÁLASZOLNAK A KÖZÖSSÉGI ALAPÍTVÁNYOK, NŐ A HÁTRÁNYUNK, ROMLIK A KONTEXTUS

A közösségi alapítványok támogatása volt a végcél, és evés közben jött meg az étvágy?

Másról is volt szó. Pont akkor, amikor a GYSZA indult, más is érdekelt: a támogatásosztó magánalapítványok. 2013-ban csináltam egy minitanulmányt, mert az volt a benyomásom, hogy Magyarországon a 90-es évek erős indulása után visszafejlődés történt ezen a téren. Megnéztem, hogy állnak ezek az alapítványok a többi visegrádi országban, hogy legyen valami összehasonlítási alapom. Ebből írtam is egy anyagot, ez volt a mottója: „Vannak-e arra tengerek, nálunk csak hullámzó emberek”. Arra jutottam, hogy Magyarország nagyon lemaradt a magánalapítványok területén. Csak egy példát mondok: a 2010-es évek elején Szlovákiában – egy durván feleakkora országban, mint Magyarország – az akkori adományozókat tömörítő szövetségben kétszer annyi magánalapítvány volt, mint nálunk. Ez kivetítve mondjuk négyszer annyi, és ezeknek az alapítványoknak a tőkéje is négyszer akkora volt, mint itthon: tehát négyszer annyi pénzzel rendelkeztek, mint a magyarok. Szlovákiában addigra tíz közösségi alapítvány volt, Magyarországon éppen tízzel kevesebb. Ha úgy tekintünk ezekre a támogatásosztó magánalapítványokra, mint azoknak a funkcióknak a betöltőire, amikről korábban beszéltem, akkor ez azt jelenti, hogy Magyarországon nagyon gyenge volt a társadalmi innováció, kevés a szektorszintű fejlesztés, a civil szervezetek a régiós átlagnál nehezebben tudták előteremteni a munkatársak méltányos szintű fizetését és gyenge lábakon állt a nem túl népszerű, de egy igazságosságra törekvő társadalomban fontos dolgok finanszírozása. Ekkor arra gondoltam, hogy ezen a területen szeretnék valamit csinálni; az volt az elképzelésem, hogy majd találok nagy pénzeket, és magánalapítványokat indítok, vagy azok indulásában segítek. De ha mást nem, akkor legalább én csinálok egyet, és a GYSZA-nak lesz egy ilyen funkciója is. Ennél több akkor nem volt a fejemben.

Amikor létrehoztátok a Ferencvárosi Közösségi Alapítványt (FKA), már gondoltál arra, hogy ez egy teszt, és ha sikerül, akkor mindezt nagyban is meg lehet csinálni? Megvolt-e ez a koncepció?

Részben. Abban hittem, hogy ha bejön Ferencvárosban, akkor az ország többi területén is lehet közösségi alapítványt csinálni. Azon viszont akkor még nem gondolkodtam, hogy lehet-e országos támogatásosztó alapítványt csinálni. Ezzel 2013 környékén kezdtem el foglalkozni, mert akkor jöttem rá, hogy ez a világ mennyire nem létezik Magyarországon. Akkor adományozókként főleg tehetős magánemberekre gondoltam, akik le tudnak tenni minimum egymilliárd forintot, és ekkora alaptőkének a hozamaival már el lehet indítani egy alapítványt. Egyfajta tőkésítési folyamat zajlott le Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban, s ezt nagyon inspirálónak találtam (és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezek az országok most mennyivel előrébb vannak, mint mi). De akkor ez még a GYSZA-val párhuzamosan futott, az nem volt a fejemben, hogy ez a kettő ugyanaz lesz. A GYSZA eredeti célja a közösségi alapítványok elterjesztése volt.

Az akkori tízéves perspektívád is leginkább a közösségi alapítványokhoz kapcsolódott?

Akkor igen. Azt láttam a közösségi alapítványokban, hogy nagyon sok olyan kihívásra tudnak rendszerszintű választ adni, ami nemcsak a civil szektort, hanem a magyar közösségek életét nehezítette. Például a közösségi alapítvány erősíti a közösségek önmagukba vetett bizalmát, az önrendelkezést, hogy igenis itt vannak erőforrások, amiket hogyha jól, összefogva kezelünk, akkor a számunkra fontos ügyeket önerőből előre tudjuk mozdítani. Megmutatják azt is, hogy nem áldozatok vagyunk ebben a világban, hanem mi is tehetünk valamit, ha összekapjuk magunkat. Szerintem a közösségi alapítványok képesek olyan rendszert építeni helyi szinten, ami erősíti, fejleszti az összefogást és az adományozási kultúrát, és irányt mutathatnak a közösségeknek abban, hogyan viszonyuljanak a hatalomhoz. Nem utolsó sorban pedig meg voltam arról győződve, hogy egy jól működő közösségi alapítvány folyamatosan oszt pénzt. Mindez nagyjából tíz évvel ezelőtt volt, amikor egyáltalán nem volt az emberek DNS-ében, hogy pénzt kérjenek, az pedig különösen nem, hogy helyi ügyekre kérjenek pénzt helyben. De úgy gondoltam, hogy ha ezt Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban és Romániában is meg lehet tenni, akkor itt is.

Milyen eredményeket, hány közösségi alapítványt vizionáltál 10 éven belül?

Azt kell mondanom, hogy sokkal gyorsabb fejlődésre számítottam. Úgy gondoltam, hogy sokkal gyorsabban eljutunk a közösségi alapítványok olyan kritikus számához, amikor sokan fognak tudni ezekről a Magyarországon újnak számító szervezetekről, jónak tartják őket, és egyre többen szeretnének hasonlót létrehozni a lakóhelyükön – úgy gondoltam, 5-6 év alatt elérünk oda, ahová végül 10-12 év alatt értünk el, hogy 12 közösségi alapítvány működik országszerte. Ezzel együtt nagyon elégedett vagyok a mostani fejlődéssel, mert a saját tudásunkat kellett folyamatosan frissíteni arról, hogy pontosan hogyan is kell Magyarországon közösségi alapítványok létrehozását inspirálni. Ráadásul akkor nem számoltam a társadalmi kontextus iszonyatos romlásával: a 2012-2013-as kontextus szerintem minden szempontból, de a civil szektor szempontjából feltétlenül sokkal, de sokkal barátságosabb és támogatóbb volt, mint a mostani.

TANUL ÉS ÉRDEKLŐDIK A JÓ TÁMOGATÓ, NÖVEKSZIK A GYSZA

Hogy alakult át a ferencvárosi helyi munka egy országos támogató szervezet építésévé?

Erről órákat tudnék mesélni! Röviden: nem volt könnyű. 2012-13 környékén nyakig voltunk a ferencvárosi munkában: akkor jöttek az első sikerek, akkor osztottunk először támogatásokat. Akkoriban két-három év alatt gyűjtöttünk össze egymillió forintot, és ezekben az években kezdtünk el azon gondolkodni, hogy ebből a pénzből milyen helyi ügyeket támogassunk. 

Ebben a helyzetben, 2012 decemberében beszélgettem egy jó ismerősömmel egy kávézóban, aki elmondta, hogy nemsokára megjelenik a Norvég Civil Támogatási Alap (NCTA) pályázati kiírása, amelyen 2-3 éves projektekkel 130 ezer euróra lehet pályázni, és a projekt hosszú távú célját kell “csak” felvázolni. Rájöttem, hogy ez számomra ismerős terep, elfogadható feltétel és belevágtunk. Ráadásul elkezdtem tárgyalni bizalmasan egy jelentékeny magánalapítvánnyal, akik azt ígérték, ha megkapjuk a norvég támogatást, akkor tőlük is számíthatunk pénzre. Ez így együtt elégnek tűnt az országos munka megkezdéséhez. 

Nyertünk az NCTA pályázatán, és azután szép lassan megindult a leválás a Ferencvárosi Közösségi Alapítványról. Az NCTA támogatását még a Civitalis Egyesület kapta, az említett magánalapítvány viszont azt mondta, hogy ő minket szeretne közvetlenül támogatni. Így született meg a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány.
A nevet Gabi (Benedek Gabriella kurátor – szerk.) javasolta, mert korábban mi ketten egy nem bejegyzett szervezetben dolgoztunk, amit Gyökerek és Szárnyak Civil Fejlesztő Műhelynek hívtak.

Tehát az alapítványt formális, külső okból hoztátok létre.

Igen. Az volt a mondás, hogy egy hidegszervezetet hozunk létre, amelyiknek a neve konkrétan 2017-18-ig meg sem jelent. Mi KözösALAPON programként működtünk, a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány neve csak a hivatalos iratokon szerepelt.

Mik voltak a legelső sikerek, eredmények, támogatási összegek?

Számomra a legelső siker az volt, hogy – miután beutaztuk a környező országokat, és megnéztük, hová jutottak a közösségi alapítványok és az országos támogató szervezetek – a tapasztalatainkból és gondolatainkból összeraktuk a saját víziónkat, programunkat. Voltunk Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában különböző konstellációkban, és ezek az utak azért is jelentettek nagyon sokat számomra, mert akkor kezdett el formálódni a csapatunk. Három-négynapos utazásokat képzelj el; tíz évvel fiatalabbak voltunk, több energiánk volt dolgozni, piálni, hülyéskedni, álmodozni: egyszerre épült a csapat és a közös tudásbázis.

Az első támogatást a Szegedért Alapítványnak adtuk, az összege 2-300 ezer forint volt. Úgy gondoltuk, hogy az már egy közösségi alapítvány, és úgy emlékszem, két vagy három hétig beszéltük át a pályázatukat, hogy abból mit is támogassunk.

A személyes megélésem már akkor az volt, hogy én egész másként tekintek a pályázatokra, mint ahogy Magyarországon szokás. Itt a tökéletes pályázatot keresik, amelyben reálisan, logikusan és pontosan le van írva, hogy a pályázó mit fog tenni és hová fog eljutni. Ezzel szemben én a Mott Alapítványtól azt hoztam magammal, hogy inkább a lehetőséget és a potenciált kell támogatni – vagyis azokat a projekteket és szervezeteket, amelyeknél a támogató úgy érzi, ott akar ülni az asztalnál, beszélgetni akar a pályázóval, hogy valami nagyobb, közös dolognak legyen a részese. Amikor arról beszéltünk, mit fog a Szegedért Alapítvány csinálni, nem annyira a hibáik érdekeltek, hanem az, hogy tudok-e velük párbeszédet kialakítani, tudok-e velük kapcsolatot létesíteni, meg tudom-e érteni, hogy mit akarnak és az mennyiben passzol az én elképzeléseimhez, tanulhatok-e tőlük, jutok-e olyan információkhoz, amelyek növelik a tudásomat és előrevisznek a céljaim felé. Szóval kicsit máshonnan néztem a dolgokat.

Nagyon máshonnan. Emlékszem, elmondtad, hogy a támogatásosztás a kapcsolatfelvétel és a kapcsolatépítés egyik formája. Ezt gyakoroltuk a Szegedért Alapítvánnyal.

Igen. Már mondtam: mindig is érdekelt a pénz minősége, hogy milyen feltételekkel, milyen hozzáállással és elvárással adunk támogatást. 

A GYSZA hidegszervezeti státusza hogyan változott meg?

Két dolog jut eszembe ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy korábbi tapasztalatom szerint azok a közösségi alapítványok fejlődését támogató szervezetek, amelyeknek csak ez az egy programjuk volt, nagyon gyengék, sebezhetőek, és nem élik túl e program kifutását. Annak ellenére, hogy nem volt konkrétum a fejemben, tudtam, hogy egy program nem lesz elég, ha hosszú távon akarunk dolgozni. 

A másik, hogy érdemi változást jelentett, amikor megkeresett minket a londoni The Funding Network képviselője, hogy lennénk-e a az Élő Adás adománygyűjtő estekkel kapcsolatban a magyar partnerszervezetük. Addigra az FKA már tartott Élő Adást, tehát ebben is ők voltak az elsők, de az világos volt, hogy nem ennek a szervezetnek a missziója, hogy az egész országban elterjesszék az adományozói est műfaját. Ebben a döntésben Mátyásnak (Komáromi Mátyás, akkor az alapítvány kurátora és munkatársa, most az alapítói jogok gyakorlója – a szerk.) óriási szerepe volt, mert világosan kimondta, hogy ez nem a KözösALAPON programhoz tartozik, és ezt ő felvállalja, ő fogja csinálni. Szóval a hidegszervezeti státusz akkor kezdett el megváltozni, amikor 2018 elején megszerveztük az első GYSZA-s Élő Adást.

A közösségi alapítványokkal folyó munka közben folyamatosan gondolkodtunk azon, van-e dolgunk a kistelepülésekkel, ahol nem lehet közösségi alapítványt szervezni. Ezt a gondolkodást közösségfejlesztőként Edit (Kovács Edit kurátor és munkatárs – a szerk) vitte tovább, leírtuk a program koncepcióját, majd viszonylag szerencsésen találkoztunk egy magánalapítvánnyal, akinek nagyon megtetszett a program. Így indult a KisVÁROS program szintén 2018-ban, innentől fogva lett “meleg”, belakott szervezet a GYSZA. 

Ettől kezdve egyre inkább elkezdtem támogatásosztó magánalapítványként gondolni a GYSZA-ra, amelyben ti vagytok az alkotótársaim. Az elejétől nagyon fontosnak gondolom, hogy ez nem az én alapítványom, ahova megvalósítókat kerestem; remélem, ezt ti is éreztétek, érzitek. Itt közösen dolgoztunk, amiben én is megtaláltam a számításomat, ami engem érdekelt. 

Hogy muzsikáltak az alapítvány programjai? Nagyjából erre számítottál?

Jókor teszitek fel ezt a kérdést! Társadalomfejlesztő szervezetek munkájának értékeléséhez szükséges tíz év, ennyi idő után érdemes ránézni arra, mit tettek, mit értek el. 

Ha a programokat nézem, akkor azt kell mondanom, hogy a KözösALAPON futott egy óriási kört: voltak kudarcaink, de most van tizenkét közösségi alapítvány, amelyek éves szinten, helyben gyűjtenek 70-80 millió forintot, és elosztanak 60-70 milliót helyi projektekre. Erős alapjai vannak az általunk épített rendszernek, amely jól működik függetlenül attól, hogy teszem azt a norvég kormány, a Soros Alapítvány, vagy bárki más hogyan dönt magyarországi civil kezdeményezések finanszírozásáról. Ezt óriási dolognak tartom. 

Az EgyüttHATÓ programban meghonosítottunk egy új módszert, az Élő Adás adománygyűjtő estet, ami szerintem nagyon is passzol Magyarországhoz. Eddig volt itthon 25 ilyen rendezvény, amelyen jó minőségű pénzzel támogattak az egybegyűltek hetven-nyolcvan helyi programot, amelyen iszonyatosan jó élményt és az adományozás örömét adták a jelenlévőknek. Mindez egy olyan világban történt, ahol a civil szektor körül fogy a levegő, és ez nagyon szuper. Jót futott ez a program, de azért remélem, még nem vagyunk a végén, mert van bennem elégedetlenség. Amikor belevágtunk, úgy gondoltam, 5-6 év elég lesz arra, hogy az Élő Adás a közösségi alapítványokhoz hasonló népszerűségre tegyen szert, mert a forma elég egyszerű, nem túl bonyolult megszervezni, és arra számítottam, hogy az adományozók és a közösségi alapítványok gyorsan rá fognak csatlakozni. Eddig ezt nem tudtuk megcsinálni, remélem, hogy csak eddig.

A két újabb programra térve: a KisVÁROS programban azzal, hogy kitaláltuk, miként lehet kisebb településeken, de nem falvakban dolgozni; miként lehet ezekre a közösségekre adekvát támogatási struktúrát kitalálni; azzal, hogy nem civil szervezeteket, hanem egyéneket, karizmatikus közösségi vezetőket támogatunk, új dolgot próbáltunk ki Magyarországon. Ennek, azt képzelem, nagy potenciálja van, mert ezek azok a települések, ahol fejlődés van, ahova az emberek odaköltöznek, és ott akarnak lakni, ott akarnak valamit kezdeni magukkal. A másik ok, ami miatt pozitív vagyok a KisVÁROS program támogatási rendszere miatt az, hogy itt embereket támogatunk; szerintem ez a megoldás előtérbe fog kerülni Magyarországon, ahol a civil szektor rohamléptekben zsugorodik. Egyszerűen nincsenek szervezetek, akiket támogatni lehet – emberek vannak, akik vállalják a közösségi munkát. A civil szektor zsugorodása egyébként különösen megfigyelhető a kisvárosokban és az annál is kisebb településeken – ebből a szempontból a program előtt nagy lehetőségek állnak. 

A Női programban is – ami igazából csak most kezdődött el – abszolút látok fantáziát. Szeretnénk, hogy a női narratívák, világlátás, tapasztalatok, érdekek és értékek jobban, erősebben, a férfiakéval egyforma módon jelenjenek meg a társadalmi narratívákban. Meggyőződésem, hogy a magyar társadalom többsége nyitott erre és ezt akarja, és a következő pár évben áttörés lesz ezen a téren, amihez mi ennyivel hozzá tudunk járulni. Szóval összességében optimista vagyok a programjainkat illetően.

Mit értékelsz kudarcként az elmúlt tíz évből?

Ahogy már mondtam, szerintem elmaradt az Élő Adásokkal foglalkozó EgyüttHATÓ program  kiteljesítése. Ezen túl elkezdtünk a magyar diaszpórával dolgozni, ami nem sikerült. Az kiderült, hogy ezek az emberek törődnek és foglalkoznak Magyarországgal, de nem találtuk meg azt a narratívát, aminek mentén ők hozzá tudnának, vagy hozzá akarnának járulni az ország fejlődéséhez. Ezt kudarcként élem meg.

Szintén nem sikerült nagyobb, 10-100 milliós nagyságrendű magyarországi támogatást találnunk, ami a munkánkat segítené, és a magánalapítványi világot építené. Az elmúlt tíz évben nem erre ment a világ, úgy látom, hogy a magyarországi vállalatok inkább visszaléptek a civil szektor támogatásától. A hazai tehetős emberek közül nagyon kevesen támogatják vagyonukhoz képest jelentős összeggel a független civil szektort. Úgy látom, hogy nem csak mi, de más civil szervezetek sem értek el sikereket ezen a téren.

KÜLÖNÖSEN KISZOLGÁLTATOTT ÉS GYENGE A MAGYAR CIVIL SZEKTOR, ÉS EZÉRT FELELŐS IS

Ha már külföldi finanszírozás: mennyire tartod fenntarthatónak, hogy a GYSZA költségvetésének 90 százaléka külföldről érkezik?

Ezt most reális helyzetnek tekintem: a hasonló munkát végző hazai szervezetek jelentős része külföldi forrásokra építi a munkáját. Érdemes nagyobb perspektívában is megnézni a helyzetet, és megkérdezni, mi történt ezen a területen az elmúlt 30 évben. Azt kell mondanom, hogy 1990 óta a magyar civil szektor képtelen volt a külföldi finanszírozást úgy felhasználni, hogy abból helyi forrásokat építsen, majd ezek segítségével leváljon róluk. Ebben a kontextusban mondom: Magyarország a GDP szempontjából a világ élvonalában van, az OECD besorolás szerint mi olyan gazdagok vagyunk, hogy nekünk kell támogatnunk szegény országokat! És ezért teljesen abszurd, hogy a magyar civil szektor egy fontos része a külföldi támogatástól függ.

Mi lehet ennek az oka?

A magyar civil szektorban képtelenek voltunk – és itt nagyon fontos, hogy többes szám első személyben beszéljünk – ezeket a forrásokat olyan stratégikusan felhasználni, hogy valami épüljön belőlük, és ne folyjanak el azonnal. Ahogy mondtam, a 2010-es évek elején Szlovákiában kétszer annyi magánalapítvány volt, többszörös alaptőkével, mint Magyarországon. Akkor még Csehországról nem is beszélek, ahol a szlovák szinthez képest is nagyságrendekkel több támogatásosztó alapítvány volt, majd’ 70 millió eurós alaptőkével. Ezek fontos részeredmények voltak, és egyben úttörői is lettek a következő időszaknak. S hogy hol vannak most ezek az országok? Példaként említeném, hogy a hozzánk hasonló munkát végző cseh VIA Alapítványnak tízszeres a költségvetése a GYSZA-hoz képest, és ugyanazt csinálja, mint mi: közösségfejlesztő programokat finanszíroz. A tízszer akkora büdzsé háromnegyed része cseh magánszemélyektől és cégektől származik, elenyésző a külföldi támogatás szerepe: észre sem vennék, ha nem kapnának külföldről támogatást míg a GYSZA azonnal bezárhatná a boltot. A csehországihoz hasonló helyzetet találunk Szlovákiában és Lengyelországban is. 

Hadd mondjak egy konkrét példát, hogy milyen lehetőségekre gondolok Az amerikai kormány létrehozott számos volt szocialista országban egy vállalkozásfejlesztési alapot; ezek az alapok az 1990-es évek végén bezártak, ha a civil szektor jól lobbizott, akkor a futamidők végén megmaradt profit feléből egy alapítványt hoztak létre, ami most a civil szektort fejleszti. Ez az alapítvány Romániában éves szinten mintegy 5 millió dollár támogatást ad a 150 millió dolláros alaptőkéjéből civil szervezeteknek, Lengyelországban a hasonló gyökerű alapítvány majdnem kétszer ekkora alaptőkével és költségvetéssel támogatja a lengyel civil szektort immár két évtizede! Emlékszem, hogy Magyarországon is voltak konzultációk erről, de nem sikerült közösen fellépnünk, és a civil szektor számára “megszereznünk” ezt a pénzt. Csak hogy lássuk: a magyar civil szektornak ez kb. 4-5 millió dollárt jelenthetett volna, évente! Mintha minden évben lenne egy norvég programunk!

Hogy Magyarország mit vesztegetett el, számomra legegyértelműbben a Soros alapítványokon keresztül lehet bemutatni. Magyarországon a Soros Alapítványt mintegy 20 éve bezárták, nincs. Csehországban és Szlovákiában működnek a Soros alapítványok, már Soros-pénz nélkül, és fontos szerepet játszanak a civil szektorban. De hogy mit lehetett a Soros-pénzekből “kihozni”, azt a lengyel Báthory Alapítvány, az ottani Soros Alapítvány mutatja: nagyon tudatos intézményépítéssel és komoly Soros-támogatással mára egy nagyjából 55 millió dolláros alaptőkét építettek, és ebből demokrácia- és szektorfejlesztést, korrupcióellenességet, és női jogokkal foglalkozó szervezeteket támogatnak.

Persze Magyarországon is vannak jó példák. Ide sorolnám az Ökotárs Alapítványt vagy a Kárpátok Alapítványt, amelyek immár hosszú évek óta támogatják a magyar civil szektort, vagy éppen az elmúlt években komoly támogatásosztást végző Emberség Ereje Alapítványt. De rajtuk kívül szinte alig-alig van támogatásosztó alapítvány Magyarországon, ezen a téren (sem) volt fejlődés nálunk, sőt szinte teljesen eltűntek ezek a szervezetek. Pont ott tartunk mint 30 éve: várjuk a külföldről érkező pénzeket, mert függünk a külföldi támogatástól, míg szomszédainknál sokkal kevésbé számít, hogy “jön-e norvég pénz, vagy sem”.

Ezen mi sem tudunk változtatni.

Mondok még egy fontos példát: nincs olyan ország a norvég támogatás célországai között, amely ne kapott volna meg egy támogatási kört, ahogy az Magyarországgal történt. Ismét tudatosan többes szám első személyben fogalmazok: mi, mint civil szektor, nem voltunk képesek ezt kiharcolni. Itt van a gyengeségünk.

Ezen siránkozhatunk, és kérdezhetjük, hogy mit lehet ilyenkor tenni. Mi azt tettük, hogy elindítottunk egy olyan alapítványt, amely támogatást oszt, a civil szektor fejlesztésével foglalkozik, fontos, másoknak nem biztos, hogy szimpatikus ügyeket felvállal, és hosszú távon támogat. Rendszereket épít, növeli a civil szektor, a helyi közösségek csoportjai számára elérhető pénzeket, és megvalósít egy számunkra szimpatikus, a mainstreamtől markánsan különböző támogatási filozófiát. 

Véleményem szerint a pénz mennyiségénél fontosabb a minősége: számomra a minőségi támogatásosztás egyik alappillére a bizalom: hosszú ismerkedés után megbízunk az általunk támogatott szervezetekben. Abból indulunk ki, hogy ők tudják a megoldásokat, mi őket támogatjuk, sokszor tűzön-vízen át. Mi pénzt adunk, ők pedig minden mást. A másik alappillére a hosszú távú, szabad felhasználású támogatás: nehéz bonyolult problémákat nem lehet egy év alatt megoldani! Ehhez teljes szabadságot kell adni a támogatott szervezetnek, ami a pénz felhasználását illeti. Ha megbízunk bennük, és megegyeztünk a célban, akkor rájuk kell bíznunk a legjobb odavezető út megtalálását. A harmadik alappillér pedig a tanulás: mi tőlük tanulunk, hogy jobban megismerjük a világot és még jobb támogatók legyünk. Nekünk ők a legfontosabb társaink az általunk áhított változások eléréséhez! A társadalmi változáshoz az ő tudásuk, alkotó energiájuk, elszántságuk sokkal fontosabb, mint az általunk biztosított pénz: még soha semmilyen változás nem történt úgy, hogy valaki letett az asztalra egy csomó pénzt! 

Mi ebben a támogatási filozófiában hiszünk, s azt gondolom, hogy ezt nem sokan csinálják Magyarországon, és én erre nagyon büszke vagyok. Mi is ilyen típusú támogatást kérünk a támogatóinktól, és ezt a szabadságot tovább is adjuk.

A VÁLTOZÁS MINDENKINEK JÓ

Miért döntöttél most úgy, hogy távozol a GYSZA-tól?

Hiszek abban, hogy a változás mindenkinek jó: nekem is, az alapítványnak is, és tényleg mérhetetlenül hiszek abban is, hogy ti ezt tovább fogjátok csinálni, jobban.

Ez Magyarországon teljesen táj- és kultúraidegen, hogy vezetőként úgy döntesz egy sikeres szervezetben, hogy semmilyen kapcsolódási pontot nem hagyva távozol. 

Sehol nem dolgoztam tíz évet, mint a GYSZA-nál. A Mott Alapítványban, ami eddig a leghosszabb munkahelyem volt, hat évet dolgoztam, azután meguntam.

Ezt is meguntad?

Nem. Inkább azt mondanám, hogy van, ami még érdekel. Ha pedig ezt csinálom napi tíz órában, akkor mást nem tudok csinálni. 

Nem inogtál meg ebben az elhatározásban?

De, sokszor. Nagyon szeretem a stratégiai tervezést, és igazán érdekel, hogyan folytatjátok. Látom a lehetőségeket a KisVÁROS programban és a Női programban, és persze van egy csomó ötletem, amelyek közül lehet, hogy néhány hasznos is lehet, ráadásul nagyon szeretek veletek dolgozni. Szóval sokszor meginogtam, de az is fontos, hogy az ember elengedjen dolgokat. 

MACKENZIE SCOTT NYOMÁN NYERÉSRE ÁLL A JÓ MINŐSÉGŰ ADOMÁNYOZÁS

Hogy látod a GYSZA jövőjét? Ha jósolhatnál, vagy a jövőbe látnál, mit mondanál a következő 10 évre?

Abból a szempontból optimista vagyok, hogy mindig lehet valamit csinálni. Mindig. Igenis látok egy elpusztíthatatlan cselekvésvágyat nagyon-nagyon sok emberben, és ha látunk aktív embereket, fontos ügyeket, akkor egy támogatószervezet fele munkája már meg is van. Csak okosnak kell lennünk: mindezt észre kell vennünk, és kitalálni, hogy a rendelkezésünkre álló véges forrásokat hogyan tudjuk a lehető legjobban a támogatásukra fordítani. 

Mondtam korábban, hogy még nem sikerült gazdag magánembereket, magyarországi vagyonokat a civil szektor fejlesztésébe megfelelően bevonni. Ez igaz, de a vagyonok már ott vannak. Sőt, azt is mondanám, hogy NER-től független vagyonok is vannak. Ebben a közegben kell megtalálnia a helyét a GYSZA-nak. 

Ami jelentékeny változás, hogy tíz év van mögöttünk, tudható, mit csináltunk, hogyan dolgozunk. Elég világos profilja van az alapítványnak, aki efféle, „trust-based philantropy”-ba akar kezdeni, annak elég jó lehetőséget nyújtunk, és nem sok hasonló szervezet van Magyarországon. Szóval aki hosszú távú programot indítana, támogatásosztáson keresztül akarja elérni a célját, ránk bíz fontos döntéseket, és folyamatos párbeszédben kíván dolgozni, annak jó lehetőséget jelentünk. Ráadásul komoly alternatívát nyújtunk a hagyományos projekt-alapú finanszírozáshoz képest, de a norvég- vagy az amerikai kormány támogatásából megvalósított projektekttől is jól megkülönböztethető a munkánk, hisz ott a nagy összegben beáramló pénzt záros határidőn belül, “gyorsan” el kell osztani. 

Zárójeles megjegyzés, de a hagyományos, nagy külföldi támogatási programokat csak korlátozottan tartom eredményesnek, hasznosnak. Persze, életben tartják a civil szektort, jó projekteket támogatnak, és ez nagyon fontos. De ezekből a támogatásokból nagyon nehéz tudatosan építkezni: az egyik norvég, a másik amerikai, a harmadik uniós logikával gondolkodik, amelyek sokszor köszönőviszonyban sincsenek egymással. Merev keretrendszerben, szigorúan projekttámogatást osztanak. Különösen egy olyan helyzetben, mint amilyenben a magyar civil szektor van, sokkal cizelláltabb rendszerre lenne szükség. S elsősorban a kisebb civil szervezetek fejlődéséhez kellene egy jobb, intelligensebb rendszer, mert a nagyok elég ügyesek ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a rugalmatlan, uniformizált előírásokhoz. A GYSZA-nál más a helyzet: mi a különböző támogatóink pénzét azonos elvek mentén, folyamatosan és szabad felhasználású támogatásként osztjuk – így született egy stempli, egy márka, ami a miénk.

Látsz kiutat a szigorú elszámolású, projektalapú, egymáshoz nem kapcsolódó támogatások világából?

Az elmúlt öt évben két olyan erős, nagy lökés volt, ami a jó minőségű és általános célú támogatásokat állította előtérbe. Az első a Covid volt, amikor a támogatók rájöttek arra, hogy ha nagy válság van, akkor az összes pályázatot és stratégiai tervet a kukába lehet dobni, és csak az számít, hogy a támogatottnak mi van a fejében, ismeri-e a helyi viszonyokat, és bíznak-e benne. 

A másik lökés Magyarországra még nem jutott el, de a nyugati világot már átrajzolta, ez pedig a MacKenzie Scott-féle mentalitás. Ő Jeff Bezos Amazon-tulajdonos elvált felesége, aki kapott 50 milliárd dollárt a férjétől, és ezt a pénzt elkezdte úgy osztogatni, hogy felhívott szervezeteket, és azt mondta: tudjuk, hogy jó dolgot csináltok, legyetek szívesek három oldalban írjátok le, mit akartok a következő három évben csinálni, és vállaljátok, hogy évente írtok egy kétoldalas beszámolót arról, hol tartotok. Ha mindez megvan, akkor az éves költségvetésetek ötszörösét megkapjátok. És így már ki is osztott 15 milliárd dollárt. 

Ez elérhet Magyarországra is? A pénz vagy a mentalitás?

A mentalitás. Szerintem figyelnek az emberek. MacKenzie Scott nem jegyez be alapítványt, mert szervezeten keresztül sokkal lassabb adni. Ez a saját pénze, amit annak ad, akinek akar, úgy, ahogy ő akarja. Már látható, hogy így is lehet adni, és ezek a támogatások sikeresek. A másik oldalon pedig a támogatott elképesztő perspektívaváltáson megy keresztül: végre a hosszú távú stratégiájára és annak megvalósítására koncentrálhat, megfelelő fizetéssel jó szakembereket alkalmazhat, kellőképpen népszerűsítheti a munkáját – s nem kell a támogatásszerzésre több energiát fordítania, mint magára a munkára.  

Tündérmesének hangzik.

Igen. De hinni kell és lehet ezekben a történetekben, mintákban. Ugyanilyen hihetetlen volt 15 éve, hogy a közösségi alapítványok majd helyi forrásokból helyi ügyeket támogatnak. Ha nincs perspektívád, nincs hited, akkor főleg Magyarországon szögre lehet akasztani a csukát.