„Nem igaz, hogy itt csak rossz van”

Szeretnénk, ha a külföldön élő magyarok ki tudnák venni a részüket abból, ami jó Magyarországon. Szeretnénk azt is, hogy a magyar- vagy a világpolitika alakulásától függetlenül legyen egy közösség, amelyben a külföldön élő magyarok számíthatnak egymásra és támogathatják egymást. Bezselics-Békési Ildikóval, a Diaszpóra-hírlevél szerkesztőjével beszélgettünk.

Hogy talált meg a feladat?

A facebookon találkoztam a lehetőséggel, azután volt egy hosszú beszélgetésünk Benedek Gabival (az alapítvány kurátora és munkatársa – a szerk.), leginkább arról beszélgettünk, ki mit gondol erről a helyzetről, amiben mi magyarok most élünk – akár itt, akár máshol a világban. Végül mellettem döntöttetek. 

Mivel foglalkoztál korábban? Miért gondoltad testhezállónak ezt a feladatot?

1989-től a médiában dolgoztam, a jelenkori magyar médiatörténetet cselekvő személyként csinálhattam végig. Nem tudom, ez mekkora ajándék, mindenesetre sok tapasztalatot halmoztam fel, amiket tudok hasznosítani. 

Egyébként a ’80-as éveket úgy éltem végig, hogy gimnazista koromtól terveztem és szerveztem a Magyarországról való távozásomat. A rendszerváltás felülírta a terveimet, mert akkor kellőképpen idealista voltam, és elhittem, hogy itt mindjárt kapitalizmus lesz. Nagyon érdekes dolgokat hozott elém az élet. Dolgoztam a Magyar Televíziónál egy konstruktív időszakban, részt vettem az első kereskedelmi televízió beindításában, alapítottam nagy internetes portált, vezettem be a piacra nemzetközi női magazinokat, a csúcsnak pedig azt tartom, hogy – a korábbi feladataim konklúziójaként – alapítottam egy női magazint. 

Azután úgy döntöttem, hogy ebből kiszállok; a média fő csapásvonalát 2011-ben elhagytam. Azután gasztroblogot írtam, majd szakácskönyveket, és az elmúlt években gasztronómiai szakújságíróként dolgoztam. Ezt most év elején fejeztem be, mert teljesen le akartam válni a magyar médiáról: úgy gondolom, hogy beletettem, amit bele kellett, és hoztam létre értékeket; pozitívumnak tekintem azt is, hogy sikerült mindenből időben kiszállnom – így a pályámat egy változatos, konstruktív folyamatnak élhetem meg.

2022-re az volt a tervem, hogy kreativitás szempontjából „restartolom” az életemet, mintha 1991 lenne (ez volt az utolsó év, még pályakezdőként, mikor kizárólag inspiráló, izgalmas, változatos projektekben vettem részt, komoly professzionális elvárások nélkül a jelmeztervezéstől az írásig és saját filmetüdök forgatásáig), és megkeresem magamnak azokat a kicsi és kreatív lehetőségeket, amelyekben meg tudok újulni, és bele tudom tenni a tudásomat, tapasztalatomat. 

A hírlevél a kicsi és kreatív feladatok egyike? 

Az egyike, valóban – de nem élem meg kicsinek. Valójában egy nagyon felelősségteljes és inspiráló feladat, ami egyelőre kéthavonta egy hírlevél formájában manifesztálódik, de az olvasókkal való ismerkedés, kapcsolattartás mégis egy folyamatos, kreatív feladattá teszi.

Hol látod benne a kreativitást?

A munkámhoz mindig hozzátartozott a közösségszervezés. Ez a közösségi oldalak előtt sokkal nehezebb volt és másként nézett ki, de mindig a legfontosabb eleme volt a feladatnak: hiába hozol létre bármit, ha nem tudod eljuttatni a megfelelő embereknek. Ebben a munkában is a közössség-szervezési elemet láttam meg először: azt, hogy vannak emberek a világ minden pontján apró önálló univerzumként, és őket kellene felfűzni egy láncra, hogy egymással összekapcsolódva egyrészt erősebbek legyünk, másrészt pedig tudjunk adni: odafigyelést, támogatást, inspirációt. Ez teszi az én munkámat kreatívvá és változatossá, hogy az érkező visszajelzésekből felépítsem azt a tematikát, amiben minden címzett talál valamit, ami neki szól.

Mit kaphatnak ők ettől a közösségtől? Hogy képzeled el a közösség megszervezésének folyamatát?

Eredendően a terv egy hírlevél. Azon túlmenően, hogy ebben egyrészt hírt adjunk magyarországi eseményekről, kezdeményezésekről, amelyekhez a világ minden pontjáról lehet csatlakozni, nagyon fontosnak tartom, hogy maguk az érintettek is bekapcsolódjanak a folyamatba. Tehát írjanak, jelentkezzenek, számoljanak be egymásnak tapasztalataikról. Remélem sikerül egy facebook-csoportot is létrehozni nekik, amelyen keresztül akár a napi kapcsolattartás is megvalósulhat. 

Azt szeretném, hogy bármi is alakul a magyar politikában, a világpolitikában, legyen egy legalább virtuális közösség, amelyben ott vagyunk egymásnak, ahol tudjuk egymást támogatni, mindenekelőtt abban, hogy magyarok maradjunk. Ez adottság mindannyiunk számára, ezt nem vethetjük le, mint egy kabátot. Nem mindenkinek kényelmes most ez a helyzet, talán sokan szégyellik is és valóban, a világban sok olyan hír kering rólunk, magyarokról, amit nem lehet könnyű feldolgozni, főleg ha az ember a határokon kívül, idegen környezetben szembesül velük, de valahogy meg kell találnunk közösen azokat a pontokat, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy felvértezzük magunkat.

A közösség ereje képes lehet erre? 

Az mindig felszabadító, a legrosszabb helyzetben is, amikor az ember meg tudja osztani az érzéseit, és látja, hogy nincs egyedül. 

A hírlevéltől mit és milyen rendszerességgel fognak kapni a közösség tagjai?

A tervünk az, hogy kéthavonta küldünk hírlevelet, és a köztes hónapokban is jelentkezünk egy online ajánlóval. Ebben streamelt színházi előadások, koncertek, tudományos előadások lesznek, amelyek könnyen elveszhetnek a hétköznapi médiazajban. Így viszont lehetőséget biztosítunk a feliratkozóknak arra, hogy kivegyék a részüket a jóból is, ami Magyarországon történik. Mert az nem igaz, hogy itt csak rossz van.

Lesznek a hírlevélnek állandó tartalmi elemei?

Remélem igen. Nagyon remélem azt is, hogy az első hírlevél után kapcsolatba kerülünk az olvasókkal, és az ő igényeiket felmérve bővíthetjük a kínálatot. 

Lesznek szerzőtársaid?

Számítok arra, hogy lesznek emberek a világ bármely pontján, akik szívesen bekapcsolódnak. 

Szöveg: Bardócz Iván