Híd a magyar borok és a spanyol cavák világa között

Németh Ágnes hosszú ideje az egyik legelismertebb és mind szakmai, mind olvasói körökben legnépszerűbb magyar borszakíró, a Vince magazin alapító főszerkesztője, aki 5 és fél évvel ezelőtt egy másik országot választott otthonául: férjével és három gyerekükkel egy katalán kisvárosba költözött. A távozás okairól és az újraépített életéről kérdeztük.

Nagy lépésnek és kicsit érthetetlennek tűnt, mikor ismerősödként a Facebookon értesültem róla, hogy elköltöztetek – a kezdeti időkben rendszeresen olvastam az erről vezetett blogodat és izgultam értetek. Mesélnél egy kicsit a távozás hátteréről? Hogy érlelődött meg bennetek a döntés?

A férjem ötlete volt. Én főszerkesztőként mindig sokat utaztam és egy alkalommal ő is elkísért, mikor egy riojai borászat meghívására Spanyolországba jöttem. Ez volt az első spanyol útja – lenyűgözte az ország. Meg az is, hogy itt mennyire máshogy élnek az emberek. Hajnalban még kint van mindenki az utcán, pezseg az élet a teraszokon és senki nem jelenti fel a tulajdonost… Akkoriban ugyanis közösen vezettünk egy kis kávézót Gödön (ahol laktunk), ahol állandóan ez volt a probléma: ha egy kicsit nagyobb volt a vendégsereg, akkor már ránk telefonáltak, jöttek a rendőrök. Úgyhogy arra jutottunk, hogy lehet, hogy nem velünk van baj (meg a kávézóval), hanem egyszerűen rossz helyen van.

Hazatérve egyre többet beszélgettünk erről – eleinte főleg a férjem volt lelkes, hogy menjünk. Én eléggé nehezen szántam rá magam, mert ott volt a magazinom és az évek óta épített boros rendezvényünk – hogy hagyjam ott?! De aztán kezdtem vele egyetérteni, és utána már én is belelkesedtem. A gyerekek problémásabbak voltak, mert az egyiknek már csak egy éve volt a gimiből, ott volt érettségi előtt. A másik egy évet már járt egy kéttannyelvűbe; épp beleszokott ott az életbe. A kicsi pedig egy évet járt általános iskolába. Mindenkinek egy kicsit meredek volt, de bevállalós a társaság.

A tervezgetés során egy spanyol bor importőr barátunk elhozott minket Barcelonába. Akkor látogattunk el jelenlegi lakhelyünkre, Sant Sadurníba, mert itt vannak a cava készítők (a cava a pezsgő spanyol neve – a szerk.). Az egyik borászatnál megszólított egy lány magyarul – kiderült, hogy erdélyi. Elkezdtünk beszélgetni. Később visszajöttünk újra, már csak magunk, a férjemmel kettesben. Meglátogattuk ezt a családot (a lány szüleit), akik mondták, hogy mindenben segítenek, ha komolyan gondoljuk a költözést. Logikus választásnak tűnt, mert Barcelonához és a reptérhez is közel van, ami a munkámban fontos szempont. Ez a város kicsit távolabb esik, alacsonyabbak az árak. Nem is tengerparti, bár fél óra innen a tenger – viszont emiatt normálisabb áron lehetett albérletet találni.

A döntéshez képest mennyi idő múlva kerekedtetek fel?

Úgy emlékszem, csak néhány hónap volt. Májusban volt a már „célzott” látogatásunk Sant Sadurníban, és szeptember 15-én utaztunk is. Nyáron minden mozdíthatót elajándékoztunk a lakásból és szépen elrendeztem a munkahelyemről való távozásomat.

Iskolakezdéskor, szeptemberben érkeztünk. Az erdélyi család segítségével és az interneten keresztül szerveztük az életkezdéshez szükséges dolgokat – persze azért vártak minket meglepetések. Például, hogy itteni szokás szerint csak bútorozatlan lakásokat kínáltak. Találtunk egy nagyon öreg, nagyon szép házat – most is ebben lakunk, de az érkezésünkkor még egy matrac sem volt benne, amire lefeküdhettünk volna. Azt a pénzt, amiről azt gondoltuk, az elég lesz egy darabig tartaléknak, gyakorlatilag az első héten elköltöttük a berendezkedésre. Ez volt az eleje.

Egyébként milyen volt a fogadtatás a spanyolok részéről?

A korábban megismert erdélyi család sokat segített eleinte: kölcsönadták az autójukat, az nagyon hasznos volt. Az ügyintézésben is támogattak, mert azt sem tudtuk, hogy hova forduljunk: hogy lesz internet előfizetésünk például… A sok bürokratikus lépésen nehezen szenvedtük végig magunkat – még most sem megy minden zökkenőmentesen, de azért már nagyjából boldogulunk.

A spanyol közösség részéről nagyon pozitív volt a fogadtatásunk! Az elején kaptunk öt levelet (mind az öten egyet), amiben meghívott a polgármester, hogy bemutatkozzunk egymásnak. S ez úgy nézett ki, hogy ott volt a teremben az abban a félévben odaköltözött összes család, voltunk talán negyvenen. Volt egy kis köszöntő. Ott volt az összes önkormányzati képviselő. Mindenki elmondta, hogy milyen területért felelős. Utána megkérdezték a családokat, hogy mindenki meséljen egy kicsit magáról, ki miért jött ide. A vendégszeretetük jeléül mindenki kapott egy oliva cserjét, hogy gyökerezzünk meg. Meg örök belépőt a cava központba – igazán kedvesek voltak. Azóta sem tapasztaltam semmi negatívumot, mióta itt vagyunk.

Mennyi idő alatt sikerült felépíteni az életeteket? A családét és a tiédet, elsősorban szakmai szempontból?

Kicsit speciális ez a helyzet, merthogy én magyar borokkal foglalkozom. Ez az egyik munkám továbbra is. Mivel van egy széles kapcsolatrendszerem, és 2016-ban nem volt egyáltalán angol nyelvű, magyar borokról szóló weboldal, meggyőztünk pár borászt, hogy támogasson. Semmilyen egyéb támogatást nem kaptunk. Próbáltam mindenféle szervet, Külügyminisztériumot, Földművelési Minisztériumot, Turisztikai Ügynökséget, mindenkit megkerestem, de mindenki azt mondta, hogy ez most nem fontos, nem prioritás. Minden szomszédos országnak van hivatalos oldala, csak nekünk nem volt ekkor még – igaz, azóta végül elkészült a hivatalos bor.hu magyarul és angolul is, és szépen működik, 2016-ban azonban még nem volt angol nyelven elérhető információ magyar borokról. Ebbe belevágtunk, ezt most is csinálom. Nem mondom, hogy ebből meg lehet élni, de mégiscsak egy jó kiindulási alap egzisztenciális szempontból és szakmailag is, biztosít egy havi bevételt.

A gyerekek hogy illeszkedtek be?

A legidősebb gyerek, a fiam nagyon hamar visszaköltözött Budapestre – egyrészt, mert együtt akart lenni a barátnőjével, másrészt akkoriban volt egy alternatív zenekara – ő írta a szövegeket, fesztiválokat szervezett. Azóta politológiát tanul. Neki annyira az a közege, a pesti élet. De sokszor jön és megy. Eleinte kicsit nehéz volt neki, de most már ügyesen a talpára állt.

A másik kettő, a két lányom pedig itt van és boldog. A középső nagyon hamar beilleszkedett – most már egyetemre jár Barcelonában. A kicsinek nehezebb volt: ő elsőbe járt Magyarországon, de itt egyből harmadikba tették, ezért az első három év neki tanulási szempontból nehéz volt. Amikor a következő szintre került, ami 12 éves kortól indul, egy aranyos, családias iskolába került, és most azt nagyon szereti.

Mindannyian tudtok már minden nyelven?

A két lányom igen. Ők mindketten igen jól beszélnek katalánul is és spanyolul is. Én nem, mert én itthon dolgozom. Egy évig tanítottam nyelviskolában, de hát ott is angolt. A katalán állam támogatja a katalán nyelv tanulását az ilyen migránsoknak, mint mi vagyunk. Elkezdtem járni és négy tanfolyamot meg is csináltam. Mindkét nyelven kommunikálok, de nem folyékonyan és nem helyesen.

A cava központtal alakult ki szakmai kapcsolat?

Igen, és nemcsak a cava központtal. Amikor kitaláltuk, hogy ideköltözünk, az is a terveink közt volt, hogy kóstolókat tartunk majd itt turistáknak. Ez szépen el is indult. Nagyon sok olyan csoportom volt (Debrecenből, Sopronból, Budapestről), hogy előre megbeszéltük, mi legyen: hány nap, milyen jellegű szállás, hány pincészetbe akarnak elmenni, és akkor mindent megszervezek.

Most már az összes fontos pezsgőháznál ismernek. Van idegenvezetői kedvezményem, viszem oda rendre a látogatókat. Úgyhogy nagyon jó ez, itt is kialakult ez a remek kapcsolat. Hamarosan indul az angol nyelvű oldalam, a sparklingspain.com, már az utolsó simításoknál tartunk. Annak az a lényege, hogy minden angolul lesz, hogy máshonnan is érkezhessenek csoportok.

Hogy lehet jelentkezni ezekbe a csoportokba? Vagy ezek önszerveződőek?

Van egy Facebook oldalam is, Buborékos Barcelona, van, aki ott ír, van, aki szájhagyomány útján értesül róla.

Hozol spanyolokat is Budapestre?

Már az is előfordult. A Hungarianwines.eu-hoz (az angol nyelvű boros oldalamhoz) kötődik egy borszakíró verseny. A borszakíró verseny győzteseit visszük el egy négynapos útra, oda lehet becsatlakozni külsősnek is. Augusztus 20. körül szokott lenni, az a neve, hogy „Hungarian Gettogether”, és ez mindig más borvidéken van. Most Pannonhalmán lesz augusztus 25-én.

A nemzetközi kapcsolataidra volt valamilyen hatással ez, hogy te egy másik országban kialakítottál egy másik életet?

Igazából nem. Sőt. Szerintem ettől az ember még nyitottabbá válik. Ha meghívnak valahova, akkor most nem Budapestről kérem a repülőjegyet, hanem Barcelonából. A korábban általam szerkeszett magazinnal, a VinCE-vel is jó a kapcsolatom, szoktam nekik írni időnként.

A tágabb családdal, a szülőkkel, rokonokkal hogy alakította át az új rendszer a kapcsolataidat?

Mivel elég sok repülőjárat van, tényleg időnként egészen olcsón ki lehet fogni, ez nem is jelent problémát. Körmendről származom, a nyugati határszélről. Akkor sem mentem sokkal gyakrabban haza, amikor Gödön laktam. Most egy kicsit távolabbról megyek. De nyáron és karácsonykor többet vagyok ott. A nővérem állandóan jön. Ha rajta múlna, akkor ideköltözne. Bátyám is volt már itt. Gyakorlatilag rengeteg ismerősöm van, és itt van ez a nagy ház… ma is jönnek vendégek hárman. A múlt héten is voltak, azelőtt is. Folyton van valaki. De szeretem!

Ez eddig egy sírós-nevetős mediterrán regénybe illő történetnek tűnik. Hogy látod a jövőt? Ez akkor most így marad?

Valójában nem teljes a siker: a férjem immár a volt férjem, aki másfél évvel ezelőtt a hazaköltözés mellett döntött. Elhangzott a kérdés, hogy akkor mi is hazamegyünk a lányokkal. Hamar rádöbbentem: miért mennék én haza?

Egyrészt én nem is érzem, hogy elköltöztem, attól, hogy ennyi magyar munkám van, és állandóan utazom: most hévégén Villányban voltam, aztán megint megyek egy rendezvényre haza. Az Európai Unió áldása ez. Biztos nehéz annak, aki nem EU-s országba költözik, de így olyan, mintha a Balatonon lenne az irodám – csak egy kicsit odébb van és nagyobb a tenger…

Mivel a gyerekek itt járnak iskolába, ezt nem lehet még egyszer megcsinálni velük: a legkisebbet hat-hét évesen kitéptük a kis közegéből, az óvodás-iskolás társak közül, három év sírás után végre beleszokott a rendszerbe, jól érzi magát, most citáljam haza? Egy szigorú iskolarendszerbe, hiszen magyart, magyar történelmet nem tanult és még a matematikát is máshogy tanulják?

Végül a lányokkal együtt a maradás mellett döntöttünk. A ház elég nagy, egész évben foglalkozunk szoba kiadással és a hosszú távú terveink között szerepel egy nagyobb ház kibérlése, hogy több bérelhető szálláshelyünk legyen. Nagyon szeretem a vendéglátást, a szó legszebb értelmében „a vendégeket szívesen látom”. Ez olyan lenne, amivel szívesen foglalkoznék hosszú távon. A nyugdíjas éveimet el tudom képzelni így. Jönne a nővérem is, majd ő süti croissant-t.