Ez az interjú akár kulturális rovatunk kiegészítésének is tekinthető, hiszen Nádori Lídia (Lici) műfordítóval és Rick Zsófia (Zsófi) videóssal beszélgettünk, akik három másik csodás nővel együtt a HANEM zenekar művészei, és egy hónapja Bécsben élnek.

Miért éppen most döntöttetek a külföldre költözés mellett?

Lici: A végső döntést a tavaszi parlamenti választások másnapján hoztuk meg, de már évek óta érlelődött bennünk. Konkrétan hét éve, amikor három hónapot Bécsben töltöttünk, megszerettük a várost, és eldöntöttük, hogy amint lehet, kiköltözünk. Csak aztán jötttek sorban olyan élethelyzetek és fázisok, amik miatt nem tűnt alkalmasnak. Egyébként most se sokkal alkalmasabb – például pont hét évvel vagyunk idősebbek, mint akkor, és minél később szánja rá magát az ember, annál nehezebb. De most kimondtuk, hogy „El innen!”, és attól kezdve mindenben eszerint cselekedtünk.

Zsófi: És hát tartunk attól is, hogy kikormányoznak minket az Unióból, vagy egy nap arra ébredünk, hogy le van zárva a nyugati határ. En ebből a kormányból bármit kinézek.

Mi az oka, hogy Bécset választottátok?

Lici: A családi kötődéseink miatt olyan helyre akartunk menni, ahonnan viszonylag hamar haza lehet érni. Bécset már ismertük, szerettük. És bár imádunk falun lenni, alapvetően mindketten városi macskák vagyunk, szeretjük, ha el lehet menni színházba, válogatni lehet a kávézók között, vagy simán le lehet szaladni a boltba friss kenyérért. Ausztriában persze vannak más városok is. De Bécsnek van olyan különleges, szabad levegője, olyan pezsgő kulturális élete, ami miatt csak rövid ideig tűnődtünk másik ausztriai városon, végül mindig Bécsnél kötöttünk ki. Nagyra értékeljük a bécsi városvezetés szociáldemokrata és környezetvédelmi elkötelezettségű politikáját, amit tényleg lehet érzékelni a mindennapokban. Bécsben jó a levegő (ennek autósként persze meg is fizetjük az árát, mert mindennek ára van), jó minőségű az ivóvíz, rengeteg a kisebb-nagyobb park, kutyafuttató, szóval nem kell fulladozni a kőrengetegben. A legélhetőbb város a világon, már többedszer. Meidlingben, abban a kerületben, ahová költöztünk, alig lehet német szót hallani. A legtöbb meidlingi lakos a Balkánról érkezett, de vannak északi szlávok, magyarok is bőven. Sok a hidzsábos nő, főként törökök. Eléggé zárkózott embereknek tűnnek így elsőre, a házunkban például eddig nem sikerült senkivel szóba elegyednünk, de ez még változhat. Rend, tisztaság, szolid alsó-középosztálybeli életminőség jellemzi ezt a migránsok lakta kerületet. És hát mi is migránsok vagyunk.

Zsófi: A legélhetőbb város, igen. Iszonyú jó a metróhálózata és a kerékpáros infrastruktúrája. Napi 1 euróba kerül az éves tömegközlekedési bérlet. Ezt nem átszámolni kell, hanem a vásárlóértéket megnézni: 1 euróért vehetsz két normális zsemlét a Hoferban (Aldi). Ez olyan, mintha nálunk 75 ezer forint lenne az éves bérlet. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Bécs olcsóbb, mint Budapest. Az arányok mások.

Van valamilyen személyes vagy szakmai háló, ami mellette szólt?

Lici: Van néhány ismerős, kolléga, igen. De másutt is van, legalábbis német nyelvterületen. Én egyébként Németországban szocializálódtam, nekem már Ausztria is túl egzotikus, például még mindig nem értem a bécsi dialektust. Majd belejövök.

Jár ez a váltás kompromisszumokkal a szakmai életeteket illetően?

Lici: Ez talán el fog dőlni a következő évben, vagy években. Úgy indultunk neki, hogy csináljuk, amit eddig, hiszen digitális nomádok vagyunk mindketten, aztán meglátjuk. Egyfelől könnyen lehet, hogy nem fogunk tudni megélni a jórészt Magyarországra végzett melókból. Másfelől ha ott vagyunk, talán maguktól adódnak a lehetőségek. Az is benne van a pakliban, hogy ha már lakhelyet és országot változtatunk, akár a szakmai életünk is vehet izgalmas kanyarokat. Meglátjuk! Azt hiszem, arra is megtanított minket a hezitálás hét éve, hogy ha végre elrúgjuk magunkat innen, akkor sok minden magától változni fog, ami addig sehogyse akart. Nyitottak vagyunk a változásokra.

Zsófi: Biztos vagyok benne, hogy lesz változás. Lehet, hogy egészen mást fogunk csinálni, de az is lehet, hogy a szakmánk olyan részével is tudunk foglalkozni, amire eddig egyszerűen nem volt időnk a meló miatt, de most muszáj lesz belevágni.

Azonos nemű párként éltek – ez adott okot arra, hogy a távozás mellett döntsetek?

Lici: Panaszkodhatnék a növekvő homofóbiára Magyarországon, de az igazság az, hogy minket soha, semmilyen atrocitás, hátrányos megkülönböztetés nem ért itthon emiatt. Az emberek alapjában véve tök normálisak, magától senkinek nem jutna eszébe utálni valakit azért, mert akit szeret, vele azonos nemű. Ezt csak a beteg agyú politikusok nyomatják nekik, de úgy tűnik, nem vevők rá.

Igaz, mi nem akartunk közös gyereket, emiatt azt a kálváriát, amit egy gyerekét közösen nevelő egynemű párnak végig kell járnia Magyarországon, nekünk nem kellett végigjárnunk. Attól, hogy mi vattába vagyunk csomagolva, azért még tudjuk, hogy van egy masszív, rendszerszintű homofóba, ami főleg az intézményi működésben érhető tetten. Csak mi ebből szerencsésen kimaradtunk.

Zsófi: Kimaradtunk, de én például nem rég egy kicsit félve jöttem haza az Ikeából a szivárványos szatyorral a vállamon. Annyi kretén van, sose lehet tudni. A múltkor egy barátomhoz hozzávágtak egy rollert és eltört a válla. Mert a hatkilós kutyája megugatta a rollerest. Szóval lehet, hogy eddig csak mázlink volt, de van egy olyan érzésem, hogy a melegkártya még nincs teljesen eldugva a propagandaminiszter fiókjában.

Mennyi időt vett igénybe a költözés előkészítése?

Lici: Amint eldöntöttük, elkezdtünk dolgozni rajta. Ez április elején volt. És még hátravannak bizonyos bürokratikus teendők: kinti adószám, autó honosítása… Szóval ez az év nagyjából rámegy a költözésre. De nem bánjuk, egy csomó dolgot megtudtunk magunkról. Én például azt, hogy remek ingatlanos lennék; és hogy a fizikai munkától sokkal hamarabb elmúlik az ülőmunka okozta hátfájás, mint ha rendszeresen járnék masszázsra. Zsófiról már korábban lehetett tudni, hogy nagyon ügyesen szerel, ezt most van is alkalma kamatoztatni.

Zsófi: Lici szuperül pakol, én ebben rettentő tehetségtelen vagyok. Ha ő nincs, még mindig ott állnék, hogy akkor most mit hová tegyek.

Az otthonteremtés tekintetében sikerült-e az itthonihoz fogható körülményeket teremteni?

Lici: Nem tartunk még ott, a könyveink egy része például dobozokban áll, és még nem látom pontosan, hova fogom leteríteni a jógamatracot. Viszont az erkélyünkről a szemközti ház függőfolyosójára látni, ami azért vicces, mert Pest tele van függőfolyosós házakkal, Bécsben viszont van kábé öt. Budapest nem ereszt.

Zsófi: Szerintem egyébként sikerült. Nem is kellett kompromisszumot kötnünk, hogy jó, akkor ne legyen erkély, vagy nem baj, majd sötétedés után nem mászkálunk, vagy hát akkor másfél óra a belváros. A lakás is és a környék is tök okés.

Láttok-e arra lehetőséget, hogy valaha visszajöttök?

Lici: A lehetőség végül is adott, persze. Kérdés, lesz-e mire, miért hazajönni. Erősen tartok tőle, hogy nem.

Mennyire marad szoros a kapcsolatotok Magyarországgal?

Lici: Kicsit messzebbről kezdem. A készülődés ideje alatt megtanultam értékelni a bürokratikus teendőket. Van annak valami szépsége, hogy az ember végiggondolja, milyen szálakkal kötődik egy államhoz, azokat hogyan kell szépen elvágni és elvarrni, és hogyan kell valahol máshol új szálakat felvenni. Idén tudatosult bennem, hogy az adófizetés jóval több nekem, mint egy pokolba kívánt teendő, amivel ráadásul megrövidít az állam. Az adót optimális esetben ugyebár azért fizetjük, hogy működtessünk egy országot. Én pedig azóta, hogy kijöttem az egyetemről és elkezdtem adót fizetni, soha nem próbáltam kibújni alóla. Még adót optimalizálni se volt túl sok kedvem. Ha ennyi, hát ennyi. Hozzájárulok, hogy működjön az ország. A KATÁ-nak persze nagyon örültem, mert így pár évig egészen jól éltünk, például tudtunk könyveket venni, teletankolni az autót, ilyenek. (Utazgatni, egy-két naposnál hosszabb szabadságra menni már nem fért bele.) Aztán jött a miniszterelnök idén nyáron, és belemondta a közszolgálati rádió mikrofonjába, hogy én visszaéltem a KATA által nyújtott lehetőségekkel. És magam is meglepődtem rajta, hogy mennyire szarul esik. Tulajdonképpen megsértődtem, azt mondtam magamban: akkor menj a francba, Orbán Viktor, én nem fogok ennek az országnak több adót fizetni. Azóta már attól is lelkifurdalásom van, ha veszek valamit egy magyarországi boltban, hiszen az áfán keresztül így is adózom. És mostantól egy másik országnak fogok adózni, társadalombiztosítási járulékot fizetni, máshol lesz az állandó lakcímem, egy másik ország rendszámát fogja viselni az autóm – ezeknek a bürokratikus dolgoknak szimbolikus értékük van. Segítenek elszakadni az országtól, ahol már jó ideje úgy éreztem, útban vagyok a hatalomnak. Az érem másik oldala viszont az, hogy azt hiszem, sok embernek használtam és használok a munkámmal Magyarországon. Egy szakmai egyesületet vezetek, ezt nem engedtem még el. Ennyi jár azoknak, akik itthon csinálják tovább azt, amihez nekem már sem kedvem, sem erőm. És itt él a két felnőtt fiam, meg az édesanyám. Meg az összes rokonom, kivéve az egyik nővéremet. Meg a barátaim zöme. Itt van a közös zenekarunk. Szoros marad, igen.

A HANEM életérzést pedig a YOUTUBE-on élvezhetjük (amíg más módunk nem nyílik rá)!