„Dolce vita” és ami mögötte van

Az elmúlt hónapokban az itt megjelent interjúk szereplői más-más okból kezdtek új életet külföldön, de a klasszikus forgatókönyv – szerelem majd házasság, ezt követően költözés – még nem kapott szerepet. Dr. Gyovai Helén 13 éve él Olaszországban, egy kislány anyukája és munkája, írói, újságírói tevékenysége mellett azoknak is segít, akik hozzá hasonlóan Itáliában képzelik el a jövőjüket.

– Hogyan lettél „olasz mamma”?
Klasszikus történet: az Olaszországba érkező magyaroknak szerintem a 99,9 százaléka nő, aki azért jön, mert olasz a párja. Amikor dönteni kell, hogy a kapcsolat merre menjen tovább, akkor egy főszabály szerint a nő mozdul: én is így kerültem az országba, mivel olasz a férjem.

– Előtte volt valamilyen kötődésed Olaszországhoz, beszéltél olaszul?
Én már általános iskolás korom óta olasz mániás vagyok. Tizenkét éves koromban voltam először Olaszországban, és ez az utazás óriási nyomot hagyott bennem, mivel az volt az első, amit a szüleim nélkül tettem meg. Néptáncos voltam és a néptánccsoporttal eljöttünk egy fesztiválra, ráadásul pont a rendszerváltást követően, tehát akkor még nagyon nagy volt a különbség Magyarország és Olaszország között. Teljesen elájultam tőle: először láttam a tengert, Rómát, Nápolyt – úgyhogy, amikor gimnáziumba kerültem, már az alapján választottam iskolát, hogy olaszul tudjak tanulni. Utána jogi egyetemre jártam, de az olasz nyelv mindig meghatározó szerepet töltött be az életemben – egy időben még Magyarországon is olaszul dolgoztam. Sorsszerűnek érzem ezt az elemi kapcsolódást, valahogy a sors engem mindig errefelé irányított.

– Szerepelt a terveid között konkrétan az, hogy Olaszországba költözz?

Az éppenséggel nem. Szegedi vagyok, szerettem idejárni nyaralni, barátokat látogatni, de igazából nem szerepelt a terveim között, hogy eljöjjek Magyarországról. De aztán jött a szerelem, és győzött…

– Az olaszok mennyire fogadják el a kívülről érkezőket, mennyire volt egyszerű a beilleszkedés?
Velem soha nem voltak lenézőek, nem viszonyultak negatív előítéletekkel hozzám. Mondjuk a külsőm alapján sem lógok ki közülük és jó nyelvismerettel érkeztem. Persze Olaszország nagyon nagy és hatalmas különbségek vannak észak és dél között is, például mentalitásban is: itt, ahol én élek, Torinó mellett, nyitottabbak az emberek, sokkal több mindent látnak. Torinó nagyváros, hozzá vannak szokva a jövés-menéshez. Szerintem abszolút jól kezelik a külföldről érkezőket. A magyarokkal szemben pedig egész biztosan nincsenek előítéleteik.

– Ugyanaz a munkád, amit Magyarországon csináltál?
Egyáltalán nem. Én jogot végeztem otthon, ezt követően leginkább a közigazgatásban dolgoztam, és ahhoz, hogy ezt a pályát itt folytassam, gyakorlatilag el kellett volna végeznem megint az egész egyetemet. Úgyhogy most projektmenedzserként dolgozom egy informatikai szolgáltató és tanácsadó cégnél.

– Hány éve élsz kint?
Most töltöm majd a tizenharmadikat júniusban.

– Az olaszok köztudomásúlag nagyon családcentrikusak. Hogy lehet egy olasz családba beilleszkedni?

Bár északon élünk, a férjem családja délről, Calabriából származik – bennük megvan az igazi déli temperamentum és a családi összetartás. Nagyon nyitottak, tele vannak szeretettel és ezt szeretik is kimutatni, így semmi gondot nem okozott a beilleszkedés, mert tárt szívvel és tárt karokkal fogadtak. Éljük az olasz nagycsaládok életét: minden ünnepen összejövünk, hosszan, komótosan eszünk, beszélgetünk és legalább húszan ülünk az asztal körül. Mint a filmekben.

– Mikor kezdtél blogot írni?

Rögtön a kiérkezésem után, de akkor merültem bele jobban, mikor pici volt a lányom és baba-blogot írtam a családnak, ismerősöknek, hogy mindenki képben legyen, hogy éljük a napjainkat. Ezt hamar meguntam, de az írás életformámmá vált. Kapcsolatba kerültem magyar internetes magazinokkal, úgyhogy elkezdtem cikkeket írni Olaszországról akkor még élő, ma már nem létező portálokra, és aztán egy ponton úgy döntöttem, elindítok egy saját weblapot, ahová fölrakom a kis cikkemet, posztjaimat, amiket én izgalmasnak találok. Ez lett az Olaszmamma.

– Sokaknak csináltál kedvet Olaszországhoz. Tudod követni azt, hogy kik azok, akik a te útmutatásaid nyomán látogatnak el az országba?
Nagyon sok visszacsatolást kapok, nagyon sokan írnak, küldenek fényképeket. Vannak olyanok, akik ki akarnak költözni, és emiatt tartjuk a kapcsolatot. A weboldalon jelentettem meg konkrét útmutatásokat a munkavállalással és a kitelepüléssel kapcsolatban. Nagyon sokan érdeklődnek, és általában az első kérdések mindenkinél ugyanazok. Ennek kapcsán lehet általános tájékoztatást nyújtani mindenkinek. Két alkalommal tartottam online webináriumot is, ami az Olaszországba költözéssel kapcsolatos. Egyik általános volt, a másik pedig direkt a munkavállalásra, meg a munkaerőpiaci helyzetre volt kihegyezve.

– Összességében véve ajánlanád a kiköltözést az embereknek? Annak, aki országot akar váltani, annak mennyire könnyű pálya Olaszország?
Szerintem egyáltalán nem könnyű pálya, de ezt én mindig elmondom. Nagyon sokan találják vonzónak Olaszországot. Nyilván, mert nagyon szép, mert nagyon változatos, meg itt a tenger, meg a hegyek, meg minden van, meg akármi – ezért nagyon szívesen vágnának neki ennek az útnak, de azt mindig elmondom, hogy Olaszország az nem Anglia. Egyrészt beszélni kell olaszul. Angliában is beszélni kell angolul, csak az valószínűbb, hogy valaki angolul tud, mint az, hogy olaszul, amikor elindul Magyarországról, viszont olasz nyelvismeret nélkül meg sem érdemes próbálni. Nagyon-nagyon jól meg kell választani azt, hogy az ember hova költözik ki, mert általában ez is jellemző, hogy azokat a területeket találják vonzóbbnak a magyarok, ahol a legkevesebb munka van. De élni nem biztos, hogy ott a legjobb, ahova nyaralni megyünk.

Olaszországban a gazdaság központja még mindig az északi területeken van, tehát a legnagyobb esély mondjuk Milánó környékén van, vagy Torinóban, vagy más nagyvárosokban. Aki multinacionális cégnél dolgozik, akkor szintén a nagyobb északi városokban, vagy Rómában van esélye hasonló munkakörhöz jutni. Egyébként jellemző az olaszokra a mai napig, hogy szeretik az ismerősöket, meg a rokont, meg a sógorkoma jó barátot a munkahelyekre felvenni és elég nehéz ezt az akadályt átlépni.

Mindenféleképpen szükség van arra, hogy valami nagyon speciális tudásod legyen ahhoz, hogy egy olasz munkahelyre felvegyenek. Amikor én idekerültem, viszonylag gyorsan találtam munkát, de ez azért volt, mert beszéltem az olasz mellett még három másik nyelvet, amivel egy olasz nem tudta felvenni a versenyt, tehát a kénytelenek voltak engem alkalmazni arra a pozícióra.

Van viszont jónéhány terület, ahol az olaszok nem tudják betölteni a pozíciókat, például a vendéglátás és a turizmus (ez európai szintű probléma). Tehát szállodákban, éttermekben van esély az elhelyezkedésre, de az olasz nyelvre kisebb-nagyobb mértékben ehhez is szükség van. A műszaki területeken van még hatalmas éhség, tehát a mérnökök viszonylag könnyen találnak lehetőséget, a számítógépes IT szakemberek szintén.

– Az írásaidon keresztül nagyon élő kapcsolatod maradt Magyarországgal, ugye?
Igen, meg azért mi sokat járunk haza, és amikor otthon vagyok, szeretek sokáig maradni. A lányom pedig minden évben legalább egy hónapot otthon van nyáron a nagyszülőknél.

– Jól tud magyarul?

Tökéletesen.

– És a férjed?
– Ő nem tud magyarul, de már túl sok mindent megért. Vigyázni kell vele (nevetünk).

– A könyvhétre jelenik meg a jelenik meg a negyedik könyved – mikor kezdtél nagyobb lélegzetű anyagokat írni?
Már mindent írtam életemben: naplót, blogot, cikkeket – mániám az írás. Mindig bennem volt, hogy kéne valami hosszabbat írni, de nem tudtam, hogy álljak neki: és akkor jött a Covid és ez lehetőséget adott nekünk arra, hogy lelassuljunk. Itthon voltunk bezárva, mert Olaszországban ezt nagyon komolyan vették. Akkor jött szembe velem Fejős Éva regényíró kihívása, a Regényíró November, hogy egy hónap alatt írjunk meg egy könyvet. Naponta megadott karakterszámot kellett teljesíteni. Akkor ebben részt vettem, így megszületett az első könyvem, a „Hogyan lettem olasz mamma?”. Nem azt mondom, hogy a többi jött magától, de a kezdeti lendület még mindig visz magával.

– Milyen Olaszországban a munkatempó? Tudsz utána alkotni, írni?

Hát ez is nagyon változatos. Én sokat dolgoztam otthon, meg végül is magyar vagyok, tehát, ha munka van, megcsinálom: szeretem gyorsan letudni a feladatokat. Az olaszok nem egészen ilyenek… Este már nem szoktam írni, ez az idő a családé, inkább reggel korábban kelek és friss elmével ülök neki.

– Elképzelhető, hogy a polgári munkádat valaha felcseréld az írásra?
Hát szerintem nem nagyon. Én szeretem, hogy ott van ez a biztonságos háttér és szeretek bejárni a munkahelyre is, az is fontos, hogy találkozzak emberekkel – és igazából szeretem a munkámat.

– Tudsz olaszul főzni?
Tudok, de szívesebben hagyom ezt a feladatot a férjemre, mert ő nagyon-nagyon jól főz.

 – Szereti a családod a magyar ételeket is?
Fogalmam sincs, hogy miért, de a lányom teljesen rá van cuppanva a paprikás krumplira, a férjem a rakott krumplit imádja. Szerencsére mindkettőhöz könnyen beszerezhetők az alapanyagok.

– Neked az olasz ételek közül melyik a kedvenced?
Fú, hát nekem gyakorlatilag minden, szerintem ez a legjobb konyha a világon. Ha választanom kellene, akkor évszaktól függően: ha tél, akkor biztos, hogy polenta, ami magyarul puliszka, amit ők úgy szeretnek elkészíteni itt a környékünkön, hogy összefőzik rengeteg sajttal, és amikor eszed, nyúlik a sajt a tányérból, isteni finom. Ha nyár, akkor meg valami halas. Ha édesség, akkor cannolo.

– Mi hiányzik?

A magyar típusú cukrászda. Itt nemigen vannak olyan cukrászdák, ahova bemész, veszel egy szelet tortát és megeszed egy kávé mellett. Inkább beülnek egy kávéra, a tortát vagy az aprósüteményt pedig hazaviszik.

-Az étterembe járás frekventáltabb, hagyományszerűbb dolog, mint itthon?
Igen, igen: legalább egyszer egy héten étteremben kell enni, plusz legalább egyszer pizzázni. Ez nem törvény, de így szokás. Az étterembe járásnak is megvannak a szabályai, az magyar szemmel nézve furcsa lehet: például az olaszok étkezésen kívül nem esznek, ezért sem híznak el, attól függetlenül, hogy állandóan tészta kerül az asztalra. Az éttermek nyitva vannak ebédidőben, délután bezárnak, aztán kinyitnak vacsoraidőben. Hogyha valaki étterembe akar menni, akkor ezt figyelembe kell vennie, mert hoppon maradhat, ha mondjuk délután hatkor éhezne meg. És akkor nyilván megvan a sorrend: elkezdik az előétellel, aztán jön az első fogás, ami mindig a tészta vagy a rizs, utána a második, ami a hús- vagy a halétel, és végül a desszert. Nagyon szeretik megadni a módját, de nem csak az étteremben, hanem otthon is. Nem jellemző az, hogy vacsorára bekapsz a tévé előtt egy szendvicset. Az olaszok mindig szépen megterített asztalnál esznek, és a család mindig együtt van a vacsoránál. Tényleg fontos része az életnek, hogy leülünk, együtt eszünk és megbeszéljük, hogy mi volt aznap, kivel mi történt, és ezt az időt egymásnak szenteljük.

– Ezt ti is betartjátok?
Igen, feltétlenül. A hétköznapokban általában én főzök és minden nap 8-kor asztalhoz ülünk.

– Az írás terén mik a terveid? Elkezdted már a következő könyvet?
Terveim mindig vannak, de soha nem szeretek róluk beszélni, csak akkor, amikor már sínen van a történet. Az írás maga része az életemnek ezért biztosan születnek még új könyvek és megjelennek, ha a kiadók is úgy akarják. Most izgatottan készülök haza a könyvhétre: a negyedik könyvemet dedikálom a Vörösmarty téren, és ez csodás érzés.

Gyovai Helén weboldala itt elérhető: Olaszmamma