Gyalogtúra egy másik életbe
Hargitai Lillával 2010-ben készítettem utoljára interjút egy gazdasági lap főszerkesztői minőségében az akkor kétéves Médiaunió Alapítványról, melynek egyik alapítója és ügyvezetője volt. Budapesten, a Batthyány téri Angelika presszóban kávéztunk – most a monitor előtt ülve folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk – csak a világ fordult nagyot mindkettőnkkel időközben: ő Londonból jelentkezett be, ahol azóta felépített egy új életet.
Mikor utoljára beszélgettünk, alig tudtuk befejezni az interjút, mert rohantál a gyerekekért aztán haza Csobánkára – hogy változott át ez a valóság a jelenlegire?
Magánéleti válságból indult – 2014 végén történt egy nagy törés az életemben, amit nem tudtam feldolgozni, ezért 2015 tavaszán bejártam az El Caminót Spanyolországban. A vándorút során végiggondoltam, milyen változásokkal, következményekkel jár a családunk szétesése. Tervet kellett kovácsolnom arra nézve, mit szeretnék a jövőben csinálni, ami boldoggá tesz és segít kijönni a helyzet okozta szomorúságból. Listát írtam a veszteségeimről és a lehetőségeimről: a válás okozta veszteségek három oldalt tettek ki, a nyereséglistán egy dolog volt – megpróbálhatok külföldön élni, amire mindig vágytam, de a három gyerek nevelése mellett korábban nem is gondolhattam rá.
Miért Angliába jöttél?
Csodás emlékeim voltak az országról és a ’80-as években bébiszitterként itt töltött időről. 1992-ben is visszatértem hat hónapra az egyetemre ösztöndíjjal, akkor végképp beleszerettem Londonba. Ezekbe az érzésekbe kapaszkodva hoztam meg a döntést később a kiköltözés mellett. Akkor mindegyik (immár a felnőttkor határán lévő) gyermekemet megkérdeztem, mit tudok tenni értük, ami nekik segítséget jelent ebben a helyzetben. A lányom angolul szeretett volna tanulni és azt kérte, hogy jöjjek ki vele 6 hétre Angliába. Így érkeztünk meg Londonba 2015 nyarán és én eleinte ingáztam, aztán egy ponton kiköltöztem. Az itt töltött idő alatt megismerkedtem egy szlovákiai magyar hölggyel, aki ápolónő volt. Elmondta, milyen rosszul végzik a dolgukat az ezzel foglalkozó ápolási cégek és javasolta, hogy az ő ápolási és az én ügynökségi tapasztalataimat egyesítve indítsunk egy céget együtt. Így 2015 szeptemberében visszajöttem és belevágtunk, megalapítottuk a saját cégünket.
A te szakmai háttereddel bármilyen ügynökséget alapíthattál volna, miért fordultál az egészségügy felé?
2015 során még egy veszteség ért: elvesztettem imádott nagymamámat is, aki egyrészt nagy visszatartó erő volt érzelmileg, de túl a 90-en sok fizikai segítséget is igényelt – az utolsó időszakban testközelbe került számomra az idősápolás nehézsége és fontossága.
A másik egy szakmai krízis volt: a saját cégemben és főleg a Médiaunió vezetése során az életem a társadalmi célú reklámokról szólt, amiben tényleg hiszek és két évtizedet áldoztam a készülő kampányok minőségének javítására és a téma társadalmi presztízsének építésére. De ennyi munka (és ennyi menedzselt kampány) után megfogalmazódtak bennem kérdések a hatékonysággal, a mérhetőséggel kapcsolatban.
A Camino során döntöttem el, hogy olyan dolgot szeretnék csinálni a jövőben, aminek nap mint nap láthatom az eredményét, a pozitív változást, amit az emberek életébe hoz és nemcsak a média közvetítésével, hanem közvetlenül. Így valójában sorsszerűen érkezett ez a lehetőség, most az idős emberek szemén látom, hogy van értelme a segítségükre sietnem.
A Médiaunió Alapítvánnyal meddig tartott még a kapcsolatod?
2018-ig kitartottam: távmunkában vittem az ügyvezetői feladatokat és mikor 6 hetente hazautaztam, a személyes találkozókat is elintéztem, részt vettem a forgatásokon. De ezt az időt a családomtól vettem el, ami egyre nehezebb volt, így 2018-ban, 10 év után egy kollégám, Kardos Feri vette át a munkámat.
Milyenek voltak az első évek?
Mivel nemcsak országot, hanem szakmát is váltottam, szörnyen nehéz volt.
Utólag visszanézve elképesztően bátrak voltunk: a barátnőmnek volt szakmai tapasztalata, nekem ott voltak a menedzseri adottságaim és volt némi befektethető pénzünk, de az angol szabályozást, a jogi hátteret és magát az üzletágat vakrepülés közben tapasztaltuk ki. Ráadásul ahhoz, hogy megkapjuk a szükséges engedélyeket egy idősápoló cég létrehozásához, újra iskolába kellett járnom – így a három magyar diplomám mellé szereztem egy negyediket is, egészségügyi menedzsment szakon. Az ápolókat Magyarországról, Lengyelországból és Szlovákiából hoztuk és helyeztük el őket idősápolóként, családoknál.
Ez eddig szépen hangzik, de a bevétel kezdetben nem fedezte a megélhetési költségeimet: egyrészt gyakran be kellett ugrani ápolóként is, ha valaki nem érkezett meg, vagy kevesen voltunk – ezt általában éjszaka csináltam. Emellett hétfőtől péntekig elárusítóként dolgoztam egy háztartási boltban, hetente egyszer takarítottam egy idős bácsinál, és ha volt szabad hétvégém, beugrottam recepciósnak egy idősotthonba. Nagyon nehéz volt, de emellett sokat adott: jól esett, hogy mindig emberek között vagyok, a válás során megtépázott önbecsülésem is gyógyult azáltal, hogy képes voltam helytállni ezekben a helyzetekben.
Meddig tartott ez az időszak?
Három évig, akkor jött egy vevő, aki megvásárolta a cégünket – a kolléganőm nagyon szerette volna eladni, így munkát kellett keresnem.
Azóta dolgozom egy idősotthonban menedzserként, ami sokkal kényelmesebb, mint a megelőző évek, de nehéz volt beleszokni az alkalmazotti létbe – ez pályakezdő szövegíró korom óta nem volt közvetlen főnök felettem.
A gyerekeid részéről nem merült fel a kiköltözés?
Nem, ők abban az életkorban vannak, amikor a barátok, a tanulmányaik, a közösségi élet mindennél előbbre való, így ők az édesapjuk vigyázó szeme mellett élnek Budapesten, de folyamatos kapcsolatban vagyunk, ahogy a szüleimmel is. A három gyerek nevelése mellett nem jutott elég időm rájuk – most minden este beszélünk és természetesen sokat járok haza.
Hogy zajlott az életetek a Covid alatt?
Ez az időszak más szempontból volt nehéz: 6 hónapig voltunk ide bezárva, az idős lakóink látogatót sem fogadhattak, mi, dolgozók sem találkozhattunk senkivel. Mikor feloldották az utazási tilalmat, az első Budapestre induló gépen fenn voltam: a kötelező karantént letöltve 1 napom maradt, hogy a szeretteimet magamhoz öleljem, aztán jönnöm kellett vissza.
Viszont a bezártság alatt kidolgoztam egy új működési stratégiát a cégnek, amelynek most dolgozom, kampánytervet készítettem, ami elfogadásra került, így azóta újra foglalkozom marketinggel, sales-el, online platformok menedzselésével is. Az üzleti gondolkodást itt különösen megbecsülik és nekem is jól esik, hogy a javaslataim pozitív fogadtatásra találnak.
A munkán kívül, hogy alakult az életed?
A három gyerek mellett rengeteget főztem, süteményt sütöttem, háztartást vezettem – sok barátom volt, sokat vendégeskedtünk és ez a pezsgés nagyon hiányzott. Már itt is van baráti társaságom, a (szolgálati) lakásomban időnként kiállításokat szervezek, vacsorákat adok. Rendszeresen sütök itt az otthonban is a lakóknak az ötórai tea mellé. Rengeteget túrázom – Anglia ilyen szempontból igazi paradicsom. Már több „caminónyi” utat bejártam, az útjaim során is remek embereket ismertem meg.
El tudod képzelni, hogy haza gyere?
Most nem. De lélekben mindig otthon vagyok, figyelem a magyar közélet alakulását, bízom a pozitív fordulatokban.
Úgy gondolom, hogy én innen fogok nyugdíjba menni, utána pedig ott szeretnék élni, ahol a gyerekeim és az unokáim – mert remélem, addigra már ők is megszületnek.
Bezselics-Békési Ildikó
