Ki vagyok én? – teszi föl a kérdést az ember magának olykor, különösképpen olyankor, ha bemutatkozást kell írnia.

„ A pincérnek a vendég vagyok; az ellenőrnek a metró egyik utasa”,”a zsarunak személy”, „törpének óriás, óriásnak törpe” – írja Jean-Paul Sartre A Lét és a semmiben,és hangzik el a Rapülők Nem adom fel  című dalában. Ugyanarról a problémáról van szó: választ kapni arra a kérdésre, hogy ki vagyok én, egyáltalán nem könnyű. Ezzel a kérdéssel birkózik a nyugati filozófia Descartes óta.

Az ember megpróbálkozhat különböző címkékkel: mondhatom, hogy gazdasági újságíró vagyok, hogy közpolitikai tanácsadó. Ezek a címkék ugyanakkor amennyit megmutatnak, legalább annyit el is rejtenek. Eleve szerencsétlen egyébként az embernek a munkájával meghatároznia magát – különösképpen manapság, amikor a foglalkozások garmadával alakulnak át és szűnnek meg.  Mindemellett minden címke szerencsétlen, hiszen éppen attól fosztja meg az embert, ami minden más embertől különbözővé teszi: az egyediségétől. 

Persze, mondhatjuk erre, hogy a címkézés szükségszerű. Minden ember egyedi, ahogy minden falevél. Mégsem tudok gondolkodni a falevelekről, sem az emberekről, ha nem osztályozom őket, ha nem illesztem őket valami fogalmi sablonhoz – és ez igaz lehet akár saját magamra is. Hozzá kell tehát saját magam is illeszteni a kívülről kapott fogalmi sablonokhoz, s így tudhatok meg magamról is valamit, amit másoknak magamról kimondhatok – mondhatják azok, akik józanul figyelmeztetnek arra, hogy címkézni elengedhetetlen. S ebben sok igazság van. De e józan hangok gyakran elfelejtik említeni, mekkora az ára e szükségszerű címkézésnek.  Hogy mi ennek az ára, arról világosan ír Nietzsche A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságrólban. „Amilyen bizonyos, hogy két falevél soha nem tökéletesen egyforma, ugyanolyan biztos, hogy a levél fogalma az individuális sajátosságok tetszőleges figyelmen kívül hagyása, a különbségek elfelejtése útján állott elő”. Az emberi tudás alapja tehát a feledékenység, így azután az emberek „örökké illúziókat fognak beváltani igazságokra” – írja Nietzsche. Mindez át is vezet bennünket a közösségi alapítványok témájába. Egy kis közösségben tudjuk ugyanis leginkább valóságosan érzékelni a maguk egyediségében az embertársainkat, s ők is bennünket.

Ennek sajátos folyománya, hogy ilyen kis közösségben tudjuk igazán érzékelni azt, hogy valójában kik vagyunk, még ha ez – lásd feljebb Nietzschét – szavakban nem megragadható. Szükségünk van ugyanis külső nézőpontokra ahhoz, hogy meg tudjuk ragadni az énünket (bár ez elméletileg nyilván vitatható, de tapasztalatilag legalábbis mégiscsak az a helyzet, hogy szükségünk van ilyen nézőpontokra).

Aligha lehet e külső nézőpontoknak jobb forrása, mint egy kis közösség, amelynek célja a körülöttünk levő világ jobbá tétele. Egy olyan közösség, amelynek értékeivel azonosulni tudunk, amelyet magunk is alakítunk, amelybe nem beleszülettünk, hanem magunk választottunk. Ezért nagyon fontos a közösségi alapítványok mozgalma. Nagyon fontosak azok a célok, amelyeket a közösségi alapítványok megvalósítanak, ugyanakkor legalább ilyen fontos, hogy legyenek ilyen közösségek – minél több és minél népesebb. Ezért igyekszem én is a magam szerény módján hozzájárulni a közösségi alapítványok mozgalmának terjedéséhez.