Mindannyiunkat sokkolt az elemi erejű földrengések híre – a magyar kutyás mentőcsapatok példaértékű gyorsasággal indultak segíteni a túlélők felkutatásában: több, mint 100 honfitársunk és kutyája vett részt a mentésben.

Elsőként a Baptista Szeretetszolgálat csapata kezdte meg a munkát, de követte őket többek között a Magyar Református Szeretetszolgálat, a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat, majd a Kutyák Határok Nélkül és a Hunor mentőcsapat is kivette a részét a mentésből. Ez utóbbi két szervezet az Országos Katasztrófavédelmi Igazgatóság égisze alatt működik, de a kutyás mentők nagy része Magyarországon civil szervezetként van jelen, magánerőből vagy adományokból finanszírozva fenntartásukat, a kutyák és vezetőik kiképzését. Vasárnap az utolsó csapatok is hazautaztak, csak a szolnoki Életjel mentőcsoport egy tagja és kutyája Smile, az egyetlen magyar mentőtacskó maradt a helyszínen.

Azt hiszem, mindenkire feltétel nélkül büszkék lehetünk, aki ebben az akcióban szerepet vállalt.

Miközben azt próbáltam kideríteni, pontosan mely szervezetek, hány fővel voltak jelen (erről sajnos egyelőre nem érhető el pontos adat) a Magyar Állatvédelem weboldalán belefutottam a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat segítségkérő felhívásába: elgondolkodtató paradoxon, hogy míg a mentések alkalmával büszkén mutatunk rájuk, ezek a szervezetek folyamatosan a fennmaradásért küzdenek.

Segítséget kér a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat – Magyar Állatvédelem (magyarallatvedelem.hu)

Sok fotó, információ látott napvilágot a mentésről, ide két személyes kapcsolatom – egy volt kollégám és egy barátom – élményeit szeretném még betenni:

Volt kollégám, Béres Márton fotóriporter egy hetet töltött kint egy kutyás mentőcsapattal, képei itt tekinthetők meg: Túlélők után kutatva – Béres Márton fényképei Antakya romvárosban (nepszava.hu)

Homolya Lillát (aki jógaoktatóm és barátom) családi szálak fűzik Törökországhoz és a rengések idején éppen ott tartózkodott – mivel belülről ismeri ezt a közeget, kicsit másképp nyilatkozott a helyzetről a saját közösségi oldalán (részben az ott olvasott reakciókra és magyarországi adománygyűjtésekre reflektálva):

„Törökországban nem a pénz hiánya az elsődleges gond: most nincs elég pamuttextil a temetkezéshez. Nincs elég koporsó. Nincs elég vágott fa a fűtésre. Annyi mindent sorolhatnék még… Itt van pénz, mindenkinek van hova mennie. Az emberek már el vannak szállásolva, az egyetemek online működnek majd ki tudja meddig, mert az összes kollégium az országban azok számára van megnyitva, akiknek nincs hova menniük. Itt nincsenek hajléktalanok, mint Európában, itt, ha nincs pénzed, akkor is ad neked enni valaki bármelyik étteremben vagy boltban. Itt kirakják a kenyereket este, ha nem adják el, nem kidobják a szemétbe. Ez egy kollektív társadalom, foglalkoznak egymással az emberek és a mentésben sem a pénz volt az elsődleges nehézség.

Imádkozni kell, energiát küldeni az embereknek, hogy túlvészeljék a generációkra kiható tragédiát, traumát. A veszteséget feldolgozni hittel lehet, a veszteségben a pénz nem segít. Erre gondolj, mikor otthon az Instád előtt segíteni próbálsz.

Személyes véleményem, hogy ha adakozol, ne kürtöld szét. Sokat olvastam erről a napokban. Találtam erről írást Patanjali szútráiban, a Koránban és a Bibliában is:

’Te úgy adakozz a szegényeknek, hogy még a bal kezed se tudja, mit ad a jobb kezed!’ – ez Máté evangéliuma.

Vezéreljen mindenkit a jó!”

A magyar civil szervezeteknek azonban, akik kutyáikkal részt vettek a mentésben, tényleg pénzre van szükségük – gondoljatok rájuk is, ha segíteni akartok.

Fotó: dr. Mezősi Tamás és kutyája, Trafi / Baptista Szeretetszolgálat