Fodor Réka olvasónk (korábban újságíró), közösségünk tagja írta meg külföldre költözésük történetét:

2017 tavaszán már éreztük, hogy muszáj valami újba kezdenünk, hogy a régi, megszokott életünk nem tartható fenn így tovább. Változtatni, lépni kell egy nagyot – a semmibe. A jövőnkbe. Az angolok erre mondják, hogy „take a leap of faith”.

Az előzményekről annyit, hogy nálam azon a télen mellrákot diagnosztizáltak, megműtöttek, majd egy hónappal a műtét után a patológus leült velem, és azt mondta, hogy mégse rák. Az első gondolatom az volt, hogy vagy valaki nagyon nagyot tévedett, vagy csoda történt. Később már nem pörgettem az agyam azon, hogy melyik verzió valószínűsége a nagyobb (költői kérdés), inkább azt mondogattam, hogy ötösöm volt az életben. Azóta egyáltalán nem lottózok. Én már nyertem. Viszont éreztem, hogy az eddigi életvitelemen változtatni kell.

A férjem ez idő alatt munkahelyi kiégéssel küzdött, meg akart szabadulni egy törtető, mindenkin átgázoló főnöktől (akit a karma, pontosabban a hazugságai hamar utolértek). Már két munkaajánlattal a zsebében indultunk el tavasszal Hollandiába, hogy megnézzük a csodálatos tulipánkertet. Nem siettünk, így a Keukenhof felé vezető úton több helyen megálltunk, szétnéztünk. Luxemburgban is egyet éjszakáztunk, mikor a férjem úgy döntött, hogy beugrik, elköszön a cég központjában azoktól a munkatársaitól, akikkel jó kapcsolatot ápolt. A HR igazgatóval is összefutott, aki meghívta egy kávéra. Akkor elmondta, hogy elköszönni jött be, mert felmond. Innen kezdődik az életünkben bekövetkező kalandos fordulat: kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot, Luxemburgban.

Egy ötfős családnál nem olyan egyszerű a költözés, így ez a kaotikus időszak összefolyik az emlékeimben, az ügyintézés, dobozolás, a mi megy, mi marad szelektálás, az, hogy egy teherautóba hogy fér el az eddigi életünk.

Végül egy csendes, pici faluban kötöttünk, ki, ahol a mi beköltözésünkkel 1%-kal nőtt a lakosság száma. Budapest után eléggé meredek váltás volt egy olyan helyre költözni, ahol egy templom van meg egy buszmegálló, a falu szélén pedig dimbes-dombos zöld legelők, rajta ízlésesen elhelyezett tehenekkel, bárányokkal – pont úgy, mint egy festményen. 

Nehéz leírni, milyen is itt, Luxemburgban ez a nyugalom, mert ebben nem csak a mi kis falusi csendünk van benne, a mosolygós, egymásnak „Moien”-nel köszönő nénikkel és bácsikkal, de érződik a jólét, a jó élet nyugalma. Nincs homofóbia, nincs rasszizmus, nincs migránsozás, nincs már kora reggel a buszon idegbeteg állapot, kapkodó kasszás, frusztrált pedagógus, lekezelő orvos. A helyiek udvariasak, de távolságtartók. Már megszokták, hogy a külföldiek jönnek, majd pár év múlva továbbmennek.

A soknyelvűség miatt nagyon nem mindegy, hány évesen próbaljuk a gyerekeket integrálni a helyi oktatási rendszerbe. Mindhárom gyereket a szomszédos falu iskolájába írattuk be, amit teljesen máshogy dolgoztak fel a különböző életkorú és temperamentumú lányaim.

A kicsi „Spillschoul”-ban kezdett, ami átmenet az ovi és az általános iskola között, olyasmi, mint a nagycsoport, ahol már játékos formában az órát, a hónapokat, a hét napjait tanulják, meg azt, merre mutat a kacsa csőre. Mindezt luxemburgi nyelven. A kicsi észre se vette, hogy ezek a gyerekek nem beszélnek magyarul, hogy őt idézzem: „mindent értenek”.

A középső lányom Budapesten már elvégezte az első osztályt, így írni, olvasni, százig számolni tudott, de mivel az új ország nyelveit nem beszélte, újra kellett járnia az elsőt. Sokat unatkozott, nem volt túl motivált, és nagyon haragudott. Mindenre és mindenkire. Az iskolai tevékenysége miatt az első évben meglehetősen sokat kellett rendkívüli fogadóórákra járnom, de azt tapasztaltam, hogy a tanítók nagyon empatikusak. Hozzá vannak szokva ahhoz, hogy másik országból, más kultúrából érkezik gyerek hozzájuk. Mára ő is teljesen lenyugodott és beilleszkedett az új környezetbe. Haverkodik, bandázik, mint egy normális kamasz. Csak a szülei bosszantják. De ez természetes.

A legnagyobb kitérőket a luxemburgi iskolarendszerben a legidősebb lányom tette, aki 11 évesen már későn érkezett ahhoz, hogy minden nyelven oktassák, így nála döntenünk kellett, hogy a németet (alapfokon beszélte már, mikor kimentünk) vagy a franciát választjuk. Luxemburgban a francia dominánsabb nyelv, így arra szavaztunk. Viszont ezzel eléggé beszűkültek a továbbtanulási lehetőségei. Sok kanyar, suliváltás, valamint rengeteg német korrepetálás után felvették egy grafikai művészeti képzésre egy olyan gimibe, ahol franciául is és németül is vannak tárgyak, sőt, idegen nyelvként gimnáziumban az angol nyelv is bejön.

Az országváltás a férjemnek ment a lekönnyebben, a régi cégében van, csak éppen a központban. A multikra jellemző változásokat, és az ezzel járó bizonytalanságot mára már megszokta. Ebben a közegben senkinek nincs nyugdíjig tartó biztos állása. Gyerekkori álmait kezdte el megvalósítani, zeneiskolába jár, zenekarban gitározik és hobbiból megcsinálta a kamionos vizsgát. (Ez az a mentőöv nála, ami miatt ma már teljesen rezisztens mindenfelé céges átalakításra.)

A gyerekek születése után éveken át szabadúszó újságíróként dolgoztam, főként női magazinoknak, lapoknak írtam, és bizony, a magyar újságírók iránt nem túl nagy a kereslet Luxemburgban. A százszor átírt önéltrajzom sorra pattant le a HR osztályokról, én pedig egyre inkább elkeseredtem.

Ami miatt nem lettem teljesen depressziós, az az újonnan szerzett barátaimnak köszönhető. Rögtön érkezésünk után beiratkoztam egy nyelviskolába, ahol délelőttönként francia kurzusokra jártam, az órák után pedig a sarki kávézóban beszéltük ki a hasonló cipőben járó társaimmal az aktuális politikai, köz- és magánéleti helyzetet. Az olasz ügyvédnő, a portugál kerámiaművész, az orosz közgazdász és a magyar kézilabdakapus haverjaim mind segítettek nekem ezekben az időkben. Egy „hogyan neveld a tinédzsereidet” (fedőnéven erőszakmentes kommunikáció) kurzuson pedig nagyon sok, már évek óta itt élő magyar anyukával ismerkedtem össze. De számos más összefonódás révén is igazi, jó barátokra találtam.

Gasztronómiai vonalon nincs hiányérzetem: magyar élelmiszer gyakran beszerezhető a román boltokból, darabos túró az orosz boltból, sőt, még igazi, erdélyi kürtőskalács is kapható egy bódéban ünnepnapokon a fővárosban. Kulturális téren is van lehetőségünk magyar zenét, előadásokat hallgatni. Működik egy olvasókör, amit egy, a magyar irodalom iránt elkötelezett házaspár működtet, rendszeresek az író-olvasó találkozók, és ők szerveztek az itteni gyerekek számára hétvégi olvasóklubot is, ahova a középső lányom lelkesen jár.

Én négy év keresgélés után tudtam elhelyezkedni egy Európai Uniós intézményben, ami ugyanolyan multikulti és befogadó, mint az egész ország. Lehet, hogy a hosszas vágyakozás, de sokkal inkább a munka jellege és a támogató, segítőkész csapat az oka annak, hogy egy év elteltével is ugyanolyan lelkes és motivált vagyok, mint kezdéskor. Ami korábban zavart Luxemburgban – az októbertől áprilisig tartó szemerkélő eső és az ezzel járó félévig tartó szürke égbolt – már fel se tűnik.

Az ötödik évünket tapossuk itt. Senkinek nem volt egyszerű ez az időszak, hullámokban tört ránk a honvágy és a bizonytalanság, hogy jó döntést hoztunk-e. Többször figyelmeztettem magam, hogy csak előre nézzek, ne hátra. Mostanra érzem azt, hogy szépen lassan mindannyian megérkeztünk.  Jól vagyunk.