„A távolságtartó, félő, saját területét őrző mentalitást próbáljuk megérteni és elsimítani”

Figyeltek. Vizsgálták a konfliktusokat, a reakciókat. Azután beleálltak: nem szokványos közterületi rendezvényeket szerveztek, amelyek a számos társadalmi törésvonallal sújtott Gárdony szolidáris és érdeklődő közösséggé formálását segítették. A KisVÁROS program által támogatott Felhő-csoport két tagjával, Ferencz Klárával és Pethes Adrienn-nel beszélgettünk.

Miért gondoltátok, hogy változtatnotok kell a gárdonyi közösség életén? Honnan volt inspiráció a cselekvésre?

Pethes Adrienn: Klári idevalósi, én beköltöző vagyok. Messziről jöttem, külföldről is többek között, hoztam magammal egy csomó működő gyakorlatot, tapasztalatot, tudást. Mindez persze nem ok arra, hogy valaki új beköltözőként elkezdjen a saját közösségével foglalkozni. Amikor ideköltöztem, pici gyerekek mellett nem tettem mást, mint elkezdtem megfigyelni, mi zajlik itt, és elkezdtem önkénteskedni. Ez táptalaja volt annak a rengeteg gondolatnak, ami menet közben született, így, ha kicsit is érzékeny az ember, akkor néhány év után nagyon szépen értelmezhetőek azok a folyamatok, jelenségek, amelyek egy ekkora településen feladatot kínálhatnak.

Mire figyeltél? Hogy figyeltél?

P.A.: A problémához való hozzáállást figyeltem, elsősorban a konfliktusokon keresztül, online és offline egyaránt. Ott megmutatkozik rengeteg dolog, többek közt az, hogy az emberek miként nyilvánulnak meg a közösségükben egy-egy konfliktus mentén, és ez miként építi, vagy éppen rombolja az adott közösséget – sok esetben a legkevésbé sem tudatosan.

Mit láttál, és ebből milyen feladatok következtek?

P.A.: Nagyon komoly feszültséget és agressziót láttam, egyértelműen érzékeltem a településrészek közötti széthúzást, és markánsan megjelent a városvezetés és a civil szektor közötti kommunikáció hiánya is. Sok magányosan küszködő embert láttam a saját kis víziójával, melyeket nem tudtak sehova becsatornázni. Sok mikroproblémát láttam – ezeken elkezdtem gondolkodni, miközben folyamatosan hasonló szemléletű, gondolkodású társakat kerestem. A motivációm az volt, hogy a Gárdonyban működő kisebb-nagyobb közösségeket egymáshoz közelítsem, hogy ismerjék meg egymást és lehetőség szerint működjenek együtt – szociális- és gazdasági környezetünk és lehetőségeink mentén.

Azt gondoltam, hogy ehhez egy vagy több „generátor” csoport vagy társaság szükséges, amelybe bele lehet „csimpaszkodni” – a szó jó értelmében, mert általában az ötletek terén nagyon aktív egy-egy közösség vagy egyén, de a megvalósítás szakaszában sokan elillannak. Ezt a „generátor” feladatot húztam magamra. Gyorsan kialakultak az ezzel járó terhek is, mert ha igényt teremtesz, akkor abban illik helytállni – vagy el kell tűnni, nagyon gyorsan.

Klári, mi a te motivációd?

Ferencz Klára: Nemrég döbbentem rá, mi a motivációm, azon túl, hogy mindketten olyan emberek vagyunk, akik nem mennek el a dolgok mellett. A közösségi helységünk előtti utcán mentem általános iskolába nyolc éven keresztül, és arra jöttem rá, hogy minden olyat megcsináltam az elmúlt pár évben, amire én magam vágytam kisiskolásként, középiskolásként. Arra vágytam akkor, hogy legyen egy hely, ahova bemehetek, akár csak duzzoghatok a sarokban, vagy játszhatom a hülye tinédzsert, vagy éppen rajzolhatok, vagy valaki figyel rám és meghallgat.

Ez nem volt tudatos?

F.K.: Nem tudom, a segítés vágya mennyire tudatos, de ez nálam nagyon erős késztetés; néha túl is tolom. Ez nagy erő, néha nyomás is, nem tudom, hogy motiváció-e. Az biztos, hogy mindez érződik, mert gyűlnek körénk az emberek, gyerekek rendesen.

P.A.: Klári szerény. Az ő varázspálcája a ceruza, a toll, az ecset, a grafit, a szén – beszél egy nyelvet, amit mi, nagyon sokan, nem. Számos dialektusban beszéli, és ezért sokakhoz szól. Ez az ő erős mágnese. Nagyon sokat tanultam tőle türelmet is, ami nekem nincs. Állandóan tanítja, akarva, akaratlanul.

F.K.: Egyébként én is szoktam figyelni a közösséget. A reakciókra figyelek, és keresem azokat az embereket, akik jól reagálnak egy helyzetben. Akikben nincs harag, nincs agresszió, nincs gyűlölet. Azokat keresem, akik megemelik a másikat, nem lenyomják és rálépnek.

Amikor egymásra találtatok és elkezdtetek tevékenykedni, akkor mit szólt ehhez a gárdonyi közösség?

F.K.: Szerették. Mind a négyen nagyon mások vagyunk, de sok mindenben hasonlítunk is: jó fejek vagyunk, jó humorunk van, és eléggé egyyben vagyunk – ez összességében eleve egy erő (nevet). A legtöbben örömmel vették, hogy végre történik valami, persze olyan is volt, aki azt mondta, hogy ezek a nők unatkoznak.

Tudni kell mindehhez, hogy igyekszünk nem szokványos dolgokkal jelentkezni. Például van egy ezüstszarvas-szobor Agárdon, elég méretes, talapzaton áll, van, aki csak azért idejön, hogy felültesse rá a gyerekét és lefotózza. A szobor köré egy városi rendezvényen jurtát építettünk, a szarvas körül erdőt rendeztünk be, ami tele volt formabontó, indokolatlan hülyeségekkel és szépségekkel a sárkánytojástól a csodafáig. A jurtába belépők eleve fejet hajtottak, a szarvas bent magasodott – csodálatos volt. Voltak emberek, akik azt hitték, eltűnt a szobor, volt, aki megkérdezte, hogy toltuk be a szarvast a sátorba – sokaknak sokkoló volt, hogy minden nagyon más lett. A jurtát egy másik közösségtől kaptuk kölcsön és a következő évben cserébe a szívességért programot vittünk nekik. Jó így.

A következő évben egy meztelen nőt ábrázoló szobrot felöltöztettünk, és kiraktunk mellé egy gardróbot. Jöttek az emberek, és ők is öltöztették a szobrot. Minden nagyon más volt ekkor is: muszáj volt megállni és benne lenni.

Ez provokáció, nem?

F.K.: Abszolút. Először úgy volt, hogy nem Felhő-csoport leszünk, hanem Achtung (nevet)!

P.A.: Mindig azt akartuk elérni, hogy az emberek álljanak meg, és kicsit figyeljenek. És milyen érdekes: sok ember bepánikol, ha a megszokott dolgok megváltoznak. Ezek az akciók egyébként megosztóak voltak, de nem bántóak, soha egyetlen pillanata sem. Sőt, éreztük a lelkesedést, hogy nagyon sokan szeretnének kapcsolódni hozzánk.

A köztéri provokációból hogyan lesz közösségi cselekvés?

P.A.: Annyiban nincs szó provokációról, hogy mindezt kulturáltan és szelíden tettük, az emberek szerették, mert rájöttek, hogy nincs tét, nincs büntetés, nincs következmény. Lassan mindenki megnyugodott körülöttünk, mert kiderült, hogy semmi nem ártó szándékkal történik, és minden pont az, ami aznap és ott látszik.

Rendben. Akkor hogyan kezdtetek el cselekedni az általatok vágyott jövőkép érdekében?

F.K.: Gárdony nagyon érdekes település. Három részből áll: Agárd, Gárdony és Dinnyés. Összesen 11 ezren élnek itt, és erős a klikkesedés: vannak brancsok, akik maguknak szerveznek közösségi programokat.

P.A.: Legalább 15 pecsétet ki tudnánk osztani – az egyiket magunkra tennénk értelemszerűen (nevet). A távolságtartó, félő, saját területét őrző mentalitást próbáljuk megérteni és elsimítani.

Jól értem, hogy a három településrész között él a régi feszültség? Vagy az újonnan érkezettek és az őslakosok között keletkezett feszültség? Hol vannak a törésvonalak?

P.A.: Látunk szociális-, kulturális-, generációs-, politikai vagy akár településrészek közötti feszültséget, sőt elmehetünk odáig, hogy létezik az „ökoanyukák” és a „spártai nevelési elvet vallók” konfliktusa is.

11 ezer ember között ennyi törésvonal van?

P.A.: Igen. Nagyon sok. Mi magunk is ámulunk, de az okokat már nagyjából tudjuk értelmezni. A település szerkezete nem feltétlenül hívja életre ezeket a jelenségeket, de a nagyon sok beköltöző, ingázó ember nagyon sok új, becsapódó igényt is jelent – ezek az új igények hozták felszínre a feszültségeket.

F.K.: Ha a következő három évben tudunk olyan programokat szervezni, amelyeken a különböző közösségek tagjai egy helyen vannak és egy közös ügyért együtt tesznek, akkor megtettük, amit akartunk. Ezen dolgoztunk valójában eddig is, ezért fordultunk a közös dolgainkhoz: a szarvas mindenkié, a meztelen nős szobor mindenkié, és a gyereknap is mindenkié. Ha a kapcsolati hálónk különböző területeiről a szelíd, de cselekvő embereket sikerül összekötnünk, akkor arra már mondhatnánk, hogy jól működő gárdonyi közösséget alkottunk. Ezt érzem igazán feladatunknak.

Volt már sikerélményetek a társadalmi különbségek átvágásában?

F.K.: Nagyon sok. Imádni való volt a gyereknapi programunk. Ingyenes volt, sokféle társadalmi státuszú embert be tudtunk hozni, mert mi magunk is különböző helyekről jövünk. A rendezvény pofánvágós üzenettel kezdődött, mert a bejárathoz kiraktunk egy nagy tükröt, amire ráírtuk szép és fontos üzenetünket, amely arról szólt szelíden megfogalmazva, hogy „te foglalkozol a gyerekeddel, nem mi”. A szülők ezt úgy olvasták el, hogy látták saját magukat. Mi is láttuk magunkat, ahogy elmentünk mellette, és a mi gyerekeink is velünk voltak.

Régi bőröndök voltak az asztalokon, mindegyikhez ki volt írva, hogy az adott állomáson mi a feladat, és a bőröndökben voltak az általunk készített eszközök, játékok. Azt láttuk, hogy a szegény és a gazdag gyerekek szüleikkel ugyanazt a kopottbőröndös játékot nyitogatják, a szülők térdelve, guggolva ragasztanak. És akkor egymásra néztek olyan emberek, akik nem ugyanonnan jöttek. De ugyanazt kapták, és ugyanazzal az élménnyel mentek el.

P.A.: A kedvenc életre hívott víziónk egyike az Ütős Fesztivál. Ez szerelemgyerek, mozgatórugója az együttlét, próbáljuk tíz körömmel ingyenesnek megtartani. Háromnapos rendezvényről van szó, nyelvezete az ütőhangszerek, a ritmus, a zene, a tűz és a víz – minden díszlet adott hozzá. Számomra hatalmas nagy áttörés volt, hogy rengeteg helyi ember és vállalkozó megtámasztotta a rendezvényt rengeteg oldalról, és elhitték, hogy ők is az alkotás részesei. Az Ütős Fesztivál egyébként magas színvonalú zenei és kulturális programfolyam, ahol nagy nevek is fellépnek. Viszonylag alacsony költségvetésből hoztuk össze minden évben, soha senki nem értette, ez hogyan lehetséges. De a lényeg nem ez, hanem az, hogy ezen a rendezvényen minden helyi csoport, közösség, így vagy úgy jelen van. A rendezvény amolyan békés olvasztótégely, ahol alapvetés a „kulturális javakhoz való hozzáférés”. Mi helyiek ilyenkor házigazdákká leszünk, építve saját közösségünk.

A cselekvési tervetekben az áll, hogy mindent egyszerre akartok csinálni. Gyerekeket és nyugdíjasokat megszólítani, adományozói kultúrát teremteni, minden társadalmi réteget megmozgatni. Ez reális?

F.K.: Igen. Ha családban gondolkodunk, az, mert a család gyerektől nagyszülőig tart. Szinte soha nem csinálunk rétegprogramot.

P.A.: Azért lehetséges ez, mert folyamatosan igényekre próbálunk reagálni. Az igények pedig ennyire sokszínűek, és nincs kedvenc korcsoportunk, társadalmi rétegünk, felekezetük. Felvállaltunk egyfajta közvetítő szerepet, ami ezzel jár. Ugyanakkor nincsen ebben verejték, mert pont annyit és pont azt csináljuk, ami jól esik; többnek nincs értelme.

A Gyökerek és Szárnyak Alapítvány (GYSZA) támogatása mit jelent számotokra? Mert nyilván ti mindezt évek óta teszitek, magatoktól…

F.K.: Azt jelenti, hogy akkor is fogjuk csinálni, amikor már nem lesz sehol a GYSZA támogatása (nevet). Komolyra fordítva: ahhoz, hogy túléljük a covid-időszakot, nagyon nagy szükségünk volt a működésünk alapját jelentő közösségi helységünk finanszírozására.

P.A.: Nagyon elfáradtunk, már-már a kosztpénzből fizettük a bérelt közösségi helységünket, finanszírozhatatlannak tűnt a működésünk. Egyébként is örök dilemma és dráma, hogy amit teszünk, jelenthet-e megélhetést is, mert tisztán látszik, hogy az egész embert kíván, nem is egyet. Korábban közösségfejlesztőként dolgoztunk egy uniós projektben, így országos szinten beleláthattunk a közösségi folyamatokba, miközben igyekeztünk helyben is jelen lenni, helyt állni.

Megtaláltuk a pályázatotokat, nem az a konstrukció volt, amit megszoktunk, nagyon nehéz volt két oldalban leírni a terveinket, ahogy azt kértétek. Maga a felhívás is annyi szabadságot adott, hogy valójában el se hittük: az állami pályázatoknál feszes rend van, de nem tudsz soha beszélni magadról, bemutatni a valós tevékenységet, erre sajnos nincs „sor”. Beadtuk a pályázatot az esélytelenek nyugalmával, és nyertünk. Lendületet kaptunk, és olyan szabad munkaformát, amivel még nem találkoztunk ezidáig. Meg szabadságot. Partnerséget érzünk, nem erőszakos edukálást.

(Bardócz Iván)