„Arra vállalkoztam, hogy egy kisváros lakóinak olyan lehetőségeket adjak, amitől jobb lesz ott élni”

A papi hivatás és a civil aktivitás viszonyáról, a különböző generációk összekapcsolásának fontosságáról, az intézményépítés nehézségeiről és a KisVÁROS program – most lejáró – támogatásának jelentőségéről beszélgettünk Debreceni Zoltán atyával, Cigánd görögkatolikus papjával.

Pap vagy, a civil életben is megmerítkeztél; ez a két tevékenység, ez a két identitás hogy fér össze?

Ez elég érdekesen alakult. A program elején igyekeztem a tevékenységeimet különválasztani, de azért rendre kiütközött, hogy van egy hivatásom. Azután integráltam a kettőt, végül is két identitásunk nem lehet párhuzamosan, a papság mellé illesztettem a civil aktivitásomat. Sokszor egyébként a beszélgetőtársamon is múlik, mit kezd ezzel a kettős szereppel – úgy láttam, a civil életben senkit nem zavart, senkit nem befolyásolt, hogy görögkatolikus pap vagyok.

Új híveid lettek a civil tevékenységed nyomán?

Képzeld, nincs átjárás! Az, hogy az egyházközösség tagjai tevékenykedtek civil kezdeményezésekben, az egészségesen természetessé vált az életükben, de aki csupán a civil programjaimhoz kívánt csatlakozni, az nem indult el a megtérés útján. Természetes módon működött a két dolog egymás mellett.

A civil tevékenységed hová jutott az elmúlt három évben?

A nulláról indult, és az volt a cél, hogy a projekt végére önállóan megálljon a lábán. A felvett tudás, a tapasztalatok, a találkozások révén – amiből a nagy távolság okán időnként sajnos kevés jutott számomra – mégis kaptam annyit a programtól, hogy ez a cél teljesül.

Az egyesületünk működtetése már több nehézséget jelentett. A tagok három év alatt cserélődtek, új látásmóddal új emberek csatlakoztak különböző rendezvények nyomán, voltak fiatalok, akik távoztak az egyesületből és a városból is. Az biztos, hogy meg kellett tanulni a szervezetet vezetni, az adminisztrációt elvégezni, de szerencsére egymásra találtunk egy könyvelővel, aki a kezdetektől az egyesület tagja és intézi az adminisztráció jelentékeny részét – ez nagy segítség, ami nélkül nem is mertem volna vállalni ezt az egészet.

Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt három évből?

Az első rendezvényemen, egy családi napon nyolcan vagy tízen jöttünk össze – az elég gáz volt, legalábbis annak éreztem. Mondogattuk magunkban, hogy lesz ez még jobb is, valahol el kell kezdeni. Igazunk lett, például a tavalyi hasonló alkalmon már 40-50-en voltunk. Ugyanez történt a gyerkőctáborral: az elején elkezdődött 15-20 fővel, manapság pedig már 30-40 főnél muszáj határt szabnunk, mert nem tudunk ennél több gyereket fogadni, mozgatni, vagy éppen felelősen vigyázni rájuk. Volt 150 fős rendezvényünk, a kisvárdai kórház is megkért, hogy segítsük egy programjuk megvalósulását, ott 400 fő volt jelen. Ha a számokat nézzük, akkor azok nagyon szépek.

Amikor az egész projekt indult, arra vállalkoztam, hogy egy kisváros lakóinak olyan lehetőségeket adjak, amitől jobb lesz ott élni, és ami értéket képvisel. Azt gondolom, ez megvalósult. Ráadásul hatványozottan: papként a tevékenységem nem korlátozódik egy településre, hanem az egész térségben aktív vagyok, így hasonló programokat 3-4 másik helyen is meg tudok szervezni.

A megmozdított emberek egymáshoz is jobban kapcsolódnak?

Igen, ez mindig a koncepció része: próbálunk úgy gondolkodni, hogy a rendezvényeinkre minden generáció el tudjon jönni. Tavaly például a házasság hetén tartott összejövetelünkön részt vett 8-10 pár, és míg ők az előadásokat hallgatták, a legidősebb generáció tagjai fánkot sütöttek, a gyerekekkel pedig társasjátékoztunk egy másik teremben. Mindenkinek volt feladata, mindenki tudott kapcsolódni a rendezvényhez, egyik generáció sem érezhette magát kívülállónak. A gyerektáborainkban például az idősebbeket különböző háttérfeladatok elvégzésére kérjük, amiknek nagyon örülnek, mert értékesnek gondolják magukat – van miért felkelni.

Ezen túl úgy próbálunk minden programot megszervezni, hogy időkorlátja legyen, senki ne azzal az érzéssel távozzon, hogy nem lehet tőlünk szabadulni. Mindig figyelek arra, hogy a programoknak legyen íve, és a végén mindenki örömmel menjen haza, lehetőség szerint akkor, amikor a legjobb a hangulat.

Debreceni Zoltán atya Cigándon központi figura lett?

Azt mondanám, inkább a térségben (nevet). Sokat nőtt az ismertségem. Úgy gondolom, hogy ha ajánlok valamit, akkor azt komolyabban veszik, és elhiszik, hogy tényleg érdemes időt fordítani arra, amit javasolok. Talán sikerült olyan figurává kinőnöm magam, aki tíz települést összefogó programot is hitelesen kezdeményezhet, akár egyházi vonalon is.

Találtál partnereket a civil tevékenységedhez, vagy „one man show”-t csinálsz Cigándon?

Programokhoz, projektekhez találtam mindig társat, de a központi szerep – minden örömével és nyűgjével együtt – nálam maradt.

A helyi elit, a korábban létező közösségek hogyan viszonyulnak hozzád és az aktivitásodhoz?

Érdekes tapasztalat ez. A program elején rendeztem egy vacsorát, hogy tájékozódjunk, barátkozzunk, és esetleg derüljön ki, számíthatok-e valakire a környéken. A társaság tagjaival azután távolságtartó viszony alakult ki, egyetlen ember maradt, akivel azóta is jó és kötetlen a kapcsolatom. Ugyanakkor projektek mentén intézményekkel is formálódtak együttműködések, és a programjaim néhány résztvevője is jobban bevonódott a közös munkába. Van itt még humánerőforrás, ami a legértékesebb.

A KisVÁROS-program pénzügyi és szakmai támogatása mit adott hozzá az elmúlt három évhez?

Tulajdonképpen ezzel kezdődött, úgyhogy mindent. Leginkább anyagi biztonságot adott, annak a biztonságát, hogy ha elkezdek valamit, akkor be is tudom fejezni.

A szakmai támogatás mit jelentett?

A szakmai támogatást nyújtó kéz megvolt, a GYSZA tudásából lehetett meríteni, az hasznos is volt, amikor a projekt folyamán utat kellett választani. Valószínűleg ha több időm lett volna és közelebb lennénk egymáshoz, sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle.

Fenntarthatónak látod a támogatási ciklus végeztével azt a tevékenység-folyamot, amibe belekezdtél?

Igen, látok alternatív forrásokat, pályázatokat, természetbeli támogatásokat.

Kiknek javasolnád, hogy jelentkezzenek az új pályázati felhívásunkra?

A felhívás nyitottsága jó volt, ezért is tudtam pályázni, ugyanakkor olyan jelentkezőknek ajánlanám a programot, akik szeretnek és tudnak szervezetben dolgozni, mert úgy láttam, a GYSZA egyfajta szervezeti tudást szeretne átadni.

Ebben nem voltál partner?

Nekem máshol volt a hangsúly, inkább a közösségen, a személyességen. Nem tudtam magamra venni azt a kabátot, hogy intézményesülten gyűjtsek magam köré sok embert.

Az előző kiírásunkban cselekvő embereket kerestünk, akiknek a tevékenységét támogattuk; ez megvalósult, nem?

Biztosan teljesen más lenne az életem, mások volnának a lehetőségeim, ha nem találtam volna meg ezt a pályázatot. Sokkal inkább beszorítva érezném magam egyetlen tevékenységi körbe. A GYSZA-val és a többi támogatottal való kapcsolatom sokat oldott rajtam és tágított a világon.

(Bardócz Iván)