Kisváros, elszigetelődés, közösségépítés
„Mennyire igényeljük, hogy beleszólásunk legyen a helyi ügyekbe? Úgy látom, nagyon kevéssé.” – mondja Hajnal László közösségfejlesztő, intézményvezető, KisVÁROS-programunk első támogatottja. Lacival a kisvárosi közösségi életről, az elszigetelődésről, a közösségépítés esélyeiről és lehetőségeiről beszélgettünk az alapítványunk által nyújtott hároméves támogatási ciklus lezárásaként.
Hogyan változott az elmúlt években a kisvárosi lét? Milyenek a kisvárosi közösségek?
A közösségek élete az elmúlt évtizedekben nem volt ideális. Helyi viszonylatban elmondható, hogy Törökszentmiklóson már a harmincas évekre minden szakmai közösségnek, majdnem minden társadalmi rétegnek megvolt a maga szervezete, amelyek saját épületeikben működtek, és fenn tudták tartani magukat a tagdíjakból, a bálteremből, a hozzájuk tartozó kimérésekből – a polgárosodás jellemzőiként több ilyen alulról építkező szervezet volt a városban. Ezeket nem pótolta semmi a háború után. Sokkal egyszerűbb lett az élet: fentről irányított rendszer jött létre, ahol erős ideológiával dolgoztak, és nem szerették az alulról építkező közösségeket.
Ebből két, ellentétes dolog következett: egyrészt óriási igény volt és ma is lenne a közösségi életre, ugyanakkor meg le is szoktunk róla – atomizálódott a társadalom. „Minden diktatúra öröknek gondolja magát”[1], ezzel nemzedékektől véve el a normális élet reményét. Ha a kisvárost nézzük három évtizeddel a rendszerváltás után, a közösségek olyan nagyon nem erősödtek meg, mint amennyire szerettem volna. Húsz éve jöttem vissza a városba egy budapesti nagy lakótelepről, ott figyeltem fel először a helyi közösségek fontosságára. Arra, hogy a gyökerek mennyire fontosak egy személy és egy lakóközösség számára, és arra is, hogy ha valaki nem vesz részt egy tágabb csoport életében, nem feltétlenül tudatosul benne ennek a hiánya. Azon kezdtem el itthon dolgozni, hogy éljük meg a közösségi élményeinket, és akkor talán majd jobban kötődünk a saját városunkhoz, és sokkal inkább feltámad bennünk a valahová tartozás igénye – nemcsak a családhoz akarunk majd tartozni, hanem tágabb csoportokhoz is.
Húsz év alatt mi változott Törökszentmiklóson? Min tudtál te változtatni?
Azt hiszem nem lett jobb a helyzet (mosolyog, szomorúan). A járványfélelem és az energiaválság elég komoly csapást mért a közösségek életére az elmúlt években. Kevesebb a közösség, s kisebb az aktív tagság is. Ehhez hozzátartozik, hogy amikor már ismét lehetett civil szervezeteket alapítani, közösségeket létrehozni, megnőtt a tenni akarás, de akkor még nem volt ebben gyakorlatunk. Korábban mindent ellenőrzött az állam, ellátott pozícióban volt mindenki, és az önállósulási törekvéseknek végig kellett jutni minden gyermekbetegségen. A frissen alakult civil szervezetek közül sok viszonylag gyorsan abba is hagyta a tevékenységet. Ennek külső és belső okai is lehettek. A belső okot abban látom, hogy nem tudtunk eleget a közösségek kihívásairól, a kezdeti lelkesedés megtartása és a véleménykülönbségek elfogadása minden közösség részére nagy feladat. A külső ok leginkább az lehetett, hogy megszoktuk a kívülről jövő segítséget, ami az állami irányítás korábbi szűkös mozgásterét jelentette: ami nem volt tiltva, ahhoz valami támogatás adott volt. Aztán vártuk a pályázatokat, ehhez képest kevés forrás érkezett – nem volt megszokott az együttműködéseknek az a szintje, ami képes a külső forrást helyettesíteni. Ma már természetesebb az összefogás egy cél érdekében; miért kellene mindennek kívülről jönnie? Az ellátottság megszokása majd elmaradása nagyon sokunk munkáját visszavethette. Talán mostanáig sem nőttünk fel az önállóságot és a vele járó felelősségvállalást tekintve, miközben az állam is egyre több kulturális területről vonul ki, amit civilként nehezen fogunk pótolni.
A helyi értelmiségnek mi a szerepe abban, hogy ez így alakult? Van-e mozgástere, hogy ezen változtasson?
Nem tudom, mennyire igényeljük azt, hogy részt vegyünk a saját társadalmunk életében. Mennyire igényeljük azt, hogy beleszólásunk legyen a helyi ügyekbe – úgy látom, nagyon kevéssé. Ez a szemlélet nem fejlődött ki, a tévén keresztül csatlakozunk előre elkészített irányzatokhoz.
Nincs semmi fejlődés?
Stagnálást érzékelek, lehet, hogy azért, mert a Tiszántúlon vagyunk. Más a helyzet a fővárosban, vagy a nagyobb városokban, s jelentős különbségek adódhatnak az ország különböző régióiban.
Szellemi frissességet hiányolok, mintha mindig valami előző rendszer utáni „poszt” időszakban ragadnánk le a jelen helyett. Csodálatosak a gyökereink itt a városban is, háromszáz évben mérhető óriási kulturális hagyaték áll a rendelkezésünkre, de a jelenünk fáradt, a fiatalok nem hozzák vissza a tudást, a szellemi megújulást. Van, ami az új generációk frissessége nélkül nem megy, s át kell adni a feladatokat a megújuláshoz, ha lesz, aki visszajön az iskolák után.
Most intézményvezetőként saját csoportokkal és civil szervezetekkel is dolgozunk, vannak új kezdeményezések is, de mindegyik kisebb létszámmal működik, mint korábban. Érződik az elszigetelődés. A közelmúltban a járvány és az energiaválság is rontott a helyzeten: kisebb az aktivitás, lemorzsolódás jellemzi a közösségeket.
Az előző interjúnkban karakteresen intézményeken kívüli álláspontot képviseltél, azt mondtad, hogy az szabadságot ad. Azóta a város legnagyobb kulturális intézményének – az Ipolyi Arnold Művelődési Központnak – a vezetője lettél. Hogy befolyásolta mindez a programban kitűzött céljaidat? Hogy hatott a civilségedre az intézményvezetői státusz?
A civil tevékenységeim társadalmi elismertsége is hozzásegített ahhoz, hogy megbíztak az intézmény vezetésével. Az a szabadság, ami civilként megvan, pénztelenséggel párosul. Ha figyelek a helyi igényekre, az önszerveződésekre, azaz civil mentalitással vezetem a közösségi művelődésre fenntartott városi intézményt, akkor nagyobb a pénzügyi mozgástér, a lehetőségeinket jobban ki tudjuk bontani.
Úgy gondolom, a kisváros életét, közösségi megtartóerejét intézményvezetőként is elő tudom segíteni, talán nagyobb hatásfokkal, mint civilként. Ez átmeneti megbízás, jelenleg ebből kell gazdálkodni, s valahogy a köz javára fordítani. Önkormányzati fenntartású intézmény vagyunk, erre a szerepre remélhetőleg lesz forrásunk az elkövetkező években is.
Az intézményt fenntartó önkormányzat elvárásai nem befolyásolnak?
Az intézményfenntartó elvárásai nem érintik a csoportjaink számát, sőt annál jobban örül mindenki, minél több önszerveződésnek, civil kezdeményezééssne adunk helyet. A csoportjainkra nagyon büszkék vagyunk, igyekszünk is dicsekedni velük.
A befogadáson túl szakmai támogatást is nyújtotok a csoportoknak?
Igen. Általában megfigyelhető, hogy ha 10-20 ember találkozik, akkor ezt egy közös tevékenység mentén teszik, és szükségük van egyfajta mentor-szerepre, amit a kollégáim tudnak megadni; a szakmai jelenlét nem jelent beavatkozást a csoport életébe, de az önállóság megtartása mellett sok nehézségen átsegítheti a résztvevőket. Jelenleg 32 csoportunk van, vannak megszűnők és szerveződnek újak is. A legfontosabb tevékenység a helyi közösségek megerősítése, ami kevéssé látványos dolog – ennek a „láthatóvá tételével” sokat foglalkozunk.
A civil éned és az intézményvezetői éned összeér?
Természetesen. Ugyanakkor nincs teljes fedésben egymással, mert vannak olyan rendezvényeim, melyeket nem vittem be az intézménybe, bár elődeim gyakran nyújtottak támogatást ezek megvalósításához. Civilként viszem őket tovább; ilyen az Óballai Falunap két évtizedes sorozata és a Törökszentmiklósi Utcazene Fesztivál tizenöt éve. Az intézményvezetés átmeneti megbízás, néhány évig tart, a valódi fejlesztő folyamatok viszont más életritmust követnek.
Mekkora mozgástered és hatásod van civilként és intézményvezetőként?
Más típusú a mozgásterem a két szerepben. Mindkettő a kisvárosban zajlik, a helyi közösségek élete mindkettőben foglalkoztat – ez a közös pont. Intézményi szinten lehetőségünk van találkozási helyet biztosítani csoportok számára – ez más szerep, de ugyanaz a cél. Amit észreveszek közösségfejlesztőként, arra a közművelődésen, a közösségek művelődésén keresztül igyekszem hatással lenni. A rendezvényeink a közösségi identitás megerősítését célozzák, emellett kultúraközvetítő vetületük van, mert gyakran rendezvényre fűzzük fel a közösségeket érintő együttléteket, „megemelve” időnként valami szellemi tartalommal.
Mit tett hozzá az életedhez a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány szakmai és pénzügyi támogatása?
Kezdem a szakmaival. Az nagyon-nagyon sokat. Éspedig azért, mert a program többi támogatottjával beszélgethetek szakmai utakról, kihívásokról, nem egy személyes találkozó is van mögöttünk. Ők kívülállók, akik egyébként értik, milyen erők mozognak egy ilyen területen, így sokkal könnyebb tőlük objektív, de mégis szakmai visszajelzést kérni és kapni. Lehetett volna több személyes találkozást beiktatni a mentoraink részéről! Fantasztikus élmény volt a lovas tábor néhány napja, lovakkal dolgozni, s közben az átélt tapasztalatokat tudatosítani, megfogalmazni.
Az általam megmozdított közösségek fennmaradását segítette az alapítvány pénzügyi támogatása, ez egyfajta fellélegzést jelentett a finanszírozás területén. Például lekerült rólam a minden évben tavasztól a nyár elejéig tartó nyomás, hogy miből is fogom idén megrendezni például a falunapot. Enyhült a bizonytalanság, ami érdemi segítséget jelentett, ugyanakkor a pályázati támogatás lezárultával új együttműködő partnereket kell keresnem a környezetünkben. Az elmúlt évek sikere ehhez bátorságot ad.
Kinek javasolnád, hogy a KisVÁROS-program következő pályázatán induljon el? Mit tud hozzátenni egy civilként működő, civilként gondolkodó, az alulról jövő kezdeményezésekben hittel bíró ember életéhez az, hogy a KisVÁROS-program támogatottja lesz 3 évig?
Nagyon sokaknak ajánlom, mert sokan vannak, akik tenni szeretnének valamit a saját környezetük jobbításáért! A szellemi tartalom szeretne megvalósulni általunk, és ez a támogatás anyagi biztonságot ad a megvalósuláshoz. Köszönet érte!
(Bardócz Iván)
[1] Visky András interjú – Gutenberg tér
