Láthatatlan együttműködésekből épül a közösség

Kitapint láthatatlan együttműködéseket, amelyekből cselekvés és közösség lesz. Piaci beszélgetéseken deríti ki, miként lehetne erősíteni a helyi közösséget. Intézményeken kívül dolgozik, mert úgy nagyobb a mozgástér. A cél mindig ugyanaz: jobb legyen élni Törökszentmiklóson. Hajnal Lászlóval, a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány Kisváros programjának első támogatottjával beszélgettünk.

Az egyetem elvégzése után Budapesten éltél, majd hazaköltöztél Törökszentmiklósra. Azért döntöttél így, hogy a szülővárosodban változtass valamit?

Törökszentmiklósról nagyon hamar elmentem, nagyon fiatalon, mert pontosan azt a kulturális sokszínűséget hiányoltam, amit a nagyváros adott. Egy idő után azonban az ember nem tud elmenni minden koncertre, meg minden színházi előadásra – akkor a személyesebb kapcsolatok fontosabbá válnak. Így kitört rajtam a lokálpatriotizmus, és újra törökszentmiklósi lettem. Nekem fontos, amit teszek – ez nem külső misszió, amelyben elhivatottan másokért dolgozom.

Ismersz még olyanokat, akik visszajöttek Törökszentmiklósra egyetemi tanulmányok után, mondjuk a saját generációdból?

Ez is érdekes, mert nem a saját generációmmal tudok együtt dolgozni elsősorban. Inkább idősebbekkel vagy fiatalabbakkal. Nem sok barátság kötött ide, amikor még általános iskolás voltam.

Meg tudsz nevezni valamiféle fordulópontot, amikor elkezdett foglalkoztatni a visszatérés gondolata?

Az Újpalotai Közösségi Házban, ahol szocializálódtam a szakmámban, lakótelepi környezetben kezdtem el dolgozni, és észrevettem, hogy mindenki gyökértelen. Az emberek a nagyvárosba kerültek, vagy a belvárosból a külvárosba egy jobb lakás reményében – azután elmagányosodtak. Kereste mindenki a gyökereit, de amikor idős asszonyokkal beszélgettem, akkor kiderült, hogy sokan 40-50 éve nem voltak a szülőfalujukban.

A másik fontos tapasztalatom az a szabadságélmény, amivel a közösségi házban elkezdhettem dolgozni. Kelemen Árpád közösségfejlesztő volt a főnököm; azt mondta, nézzem meg a helyet, és pár hét múlva majd beszéljük meg, mit akarok csinálni. Addig ott szaglásztam, nézelődtem, beszélgettem, besegítettem a meglévő programokba, majd előálltam a terveimmel. Ebből lett egy galéria, amit én alapítottam pályakezdő képzőművészeknek, ami máig működik.

Kijártunk a lakótelepre, Péterfi Feri közösségfejlesztő-mester útmutatásával elkezdtünk egy baráti kört építeni Nyírpalota Társaság néven. Lassan megértettem, hogy össze kell valahogy fogni, és akkor sokkal jobb lesz a világ.

Azután jött a személyes életemben az a fordulópont, amely alkalmas volt arra, hogy abbahagyjam a budapesti, felépített munkámat, és hazaköltöztem. Rájöttem, hogy itthon családkutatással, várostörténettel foglalkozni számomra mindenképpen sokkal nagyobb élmény. Többet tudok tenni itt saját magamért, a saját környezetemért, mint egy nagyvárosban.

Hogy dolgozol közösségfejlesztőként Törökszentmiklóson? Hogy találod meg az ügyeket?

Azt vettem észre, hogy vidéken nem a formális dolgok viszik előre a közösség fejlődését, hanem sokkal inkább láthatatlan szálak, láthatatlan együttműködések, melyek alapja az, hogy itt élünk ebben a városban, amiért közösen kellene tenni valamit, mert sokkal több minden köt össze bennünket, mint ami szétválaszt.

HAJNAL LÁSZLÓ művelődésszervező, közösségfejlesztő (Törökszentmiklós, 1964.) Gyermekkorát alföldi tanyai iskolában töltötte, ahol tanító szülei „lámpásként” fogták össze a tanyavilágot. Egyetemi diplomát Pécsen szerzett művelődésszervező szakon, közösségfejlesztést a Civil Kollégiumban tanult Kunbábonyban. Szakmai munkáját lakótelepi környezetben kezdte az Újpalotai Közösségi Házban, majd civil szervezetekben, kisvárosi művelődési házakban és kistelepüléseken dolgozott. Szakmai állomások: Zsókavár Galéria (Bp.), Régi Zene Nyári Egyetem (Tokaj), Óballáért Egyesület, Falunap, Lukács Mozgó Ifjúsági Kulturális Központ, Törökszentmiklósi Értékek Klubja, Utcazene Fesztivál (Törökszentmiklós). A Nemzeti Művelődési Intézet Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Irodájának vezetője 2017-ig, majd a Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ Cselekvő közösségek – aktív közösségi szerepvállalás országos kulturális fejlesztőprogram helyi mentora, jelenleg Kőtelek Községi Önkormányzat közművelődési munkatársa. Beke Pál Emlékcím birtokos (2018) – a közösségi művelődés területén végzett értékteremtő munkáért.

Hogy veszed észre a láthatatlan szálakat?

Elmegyek a piacra és beszélgetek az emberekkel.

Amikor elindulsz a piacra, ott van a téma a fejedben, amiről beszélgetni szeretnél?

Nincs. A témát az emberek adják.

Ezt hogy képzeljem el? Elindulsz a piacra és megszólítod az ismerőseidet?

Megszólítjuk egymást, köszönünk, és van, akivel megállunk hosszabb időre, és örülünk, hogy látjuk egymást. Ezekből a beszélgetésekből derül ki számomra, hogy közművelődési szakemberként milyen irányban tudok hozzátenni valamit az itteni közösség megerősítéséhez.

Miként lesz pici beszélgetésekből cselekvés és közösség?

Mindig közművelődési oldalról közelítem a közösségfejlesztést. Nyilván itt is rengeteg mindent szeretne a helyi közösség megvalósítani; úgy gondolom, hogy a közművelődésben dolgozó embernek az akadályokat kell a szándékok elől “elveszegetni”. Kicsivel előrébb kell látni, ezt a képességet én bírom. Az embereket érzelmileg is érintő témákat igyekszem találni, és akkor eljönnek a rendezvényeimre százan, ötszázan, kétezren, mikor mennyien.

Miklóson a közművelődésben nagyon nehéz olyan utat járni, hogy ne csak a szakmai ötletek valósuljanak meg, hanem azok szinkronba is kerüljenek a helyi közösség igényeivel.

Miért nem állami- vagy önkormányzati intézmény munkatársaként dolgozol?

Kétszer-háromszor próbáltam bejutni az itteni közművelődési intézménybe, egyszer pályázati pénzből dolgoztam is itt egy rövid ideig, de lapátra tettek, mert ez a szellemiség, ez a gondolkodás nem fért bele a hivatalos keretekbe.

Melyik részével van baj?

Azt a visszajelzést kaptam – és ez hosszú éveken keresztül kísér –, hogy öntörvényű vagyok. Néhány éve kiderült számomra, hogy talán jobb is ez így, intézményen kívül, ha nem akarok fenntartótól, vagy helyi függelmi rendszerektől korlátozva dolgozni; ezek magát a szakmai munkát akadályozhatják.

Mekkora így a mozgástered?

Szerintem nagy. Bármit kitalálok, mindent meg tudok csinálni. Egyébként a közművelődésben dolgozom, vannak gyakorlati tapasztalataim, csak mindig máshol – vagy megyei szinten, vagy a környező településeken.

A struktúrákon kívül mitől van mozgástered? Honnan van pénzed, hogyan tudod a szemléleted érvényesíteni ebben a közegben?

Mióta itthon vagyok, legalább három polgármester fordult meg a hivatalban. Mindegyiküknél azt tapasztaltam – pedig különböző pártokhoz tartoznak –, hogy bár nem jártak közben azért, hogy itt legyen munkám, de támogattak. Az ötleteimhez egy apró pénzmagot mindig kapok az önkormányzattól, utána a helyi vállalkozókat járom végig, vagy beesik egy-egy pályázat.

Az önkormányzat rengeteg elvárást támaszt az általa működtetett közművelődési intézmény felé, az intézmény ezt igyekszik nagyon kevés pénzből kiszolgálni. Ebbe a zárt világba a civilek már nem férnek bele, ezzel együtt Törökszentmiklóson civilként nagyobb a szakmai szabadságom, mint a saját munkahelyeimen. Azokon például nagyon szigorúan előírják, hogy kit kell meghívni – a fenntartónak konkrét igényei vannak, és a szakmai szempontok háttérbe szorulnak.

Az emberek hogyan találják meg a rendezvényeidet? A személyes hiteled miatt mennek el, vagy a téma miatt, amelyeket mások nem találnak meg?

A téma miatt. Van például a Törökszentmiklósi Értékek Klubja, ami immár hatodik éve megy, és eddig 35 előadást tartottunk. Ez a hat év jelzi számomra, hogy a jól választott témák vonzzák az érdeklődő embereket. A klubot egyébként a lokálpatriotizmus mozgatja, az az alapelve, hogy mi miatt mondhatjuk el magunkról, hogy törökszentmiklósiak vagyunk. A legváratlanabb ügyekre próbálom a csápjaimat kiereszteni és levenni, hogy mivel foglalkozzunk majd a jövő hónapban.

Mondanál példákat?

Persze. Mondok egy negatívat és egy pozitívat. Azt hittem, hogy óriási durranás lesz a gazdasági önfenntartás témája, mert most az ellátórendszerektől függ mindenestől a mi mezővárosunk is. Vannak azonban más lehetőségek, elhívtam többek között két településvezetőt, akik már elkezdték a gazdasági önfenntartás útját járni. Kibéreltem a művelődési ház nagytermét, de alig voltak érdeklődők. Ez a téma „messze van”, itt még nem időszerű.

Amikor a Törökszentmiklós-környéki tanyavilágról beszélgettünk, azt gondoltam, hogy ez egy réteget érint, és a több mint száz érdeklődő nem fért be a kisterembe. Mindenkiben volt valami nosztalgia, személyes érintettség. Vagy ugyanígy: egy-egy, a 60-as, 70-es években virágzó, de ma már nem létező munkahely bemutatására elhívtam a régi igazgatót, aki rátette a lakatot az intézményre – ekkor sem fértek be az emberek a terembe.

Tudnál még példákat mondani arra, hogy ráéreztél, mi foglalkoztatja az embereket, és abból közösség alakult?

Az egész óballai történet ilyen. Vettem egy házat Óballán, ami tíz kilométerre van innen, de a város része közigazgatásilag; nagyon rossz út visz ki. A házban találtam régi képeket, megkérdeztem a szomszédokat, kik vannak rajtuk, majd fotógyűjtési folyamat indult, a fotókat digitalizáltunk és kiállítást szerveztünk a bezárt iskola udvarán. Ebből lett az első óballai falunap, mert azt mondták az emberek, hogy ha már összejövünk, akkor együnk is valamit, azután mondták, hogy valami zene is kellene. Majd a következő napi búcsút – ami hagyományosan ott fontos ünnep – előrehozta az akkori plébános, hogy legalább jó sokan legyenek. A falunapnak mára olyan hatása van, hogy az elszármazottak máig visszajárnak. Egyébként nem igazi falunap ez, nincs meg a hagyományos lineáris vonulat, ami a polgármesteri megnyitótól a sztárvendégig tart. Ez valójában egy három helyszínen zajló minifesztivál, de inkább falunapnak nevezem, mert akkor többen eljönnek. Most tartottuk a tizenhatodiknál, általában ezerötszáz-kétezer résztvevővel.

Hasonló még az utcazene fesztivál, ami a Lukács Mozgóból (a város régi mozija – a szerk.) indult. Ott mindig voltak az előtérben koncertek, de nem voltunk elég sokan, mert az emberek nem láttak be az ajtón, hogy ott rendezvény van. Ebből az lett, hogy kipakoltuk a dobogókat a járdára, kihoztuk a hangfalakat, hogy legyen akkor ott a koncert. Ez addig ment így, ameddig a Lukács Mozgót tudtam bérelni. A kényszerű befejezés után a folyamatot nem akartam elengedni: most szeptemberben rendeztük meg a 12. utcazene fesztivált a Kossuth téren: a rendezvény klasszikus zenével indult, azután volt jazz, blues, majd klasszikus rock, az átállási időkben tánc és gólyalábasok.

A Kossuth téren minden nap átrohanunk, nem nagyon tudatosul bennünk az eredeti (300 éves) közösségi jellege, hiszen ezért jött létre egykor. A kisvárosi rutinos térhasználati szokások változnak meg egy estére az élőzene segítségével, ami újabb alkalom a személyes találkozásokra, beszélgetésekre, a becsempészett változatos zenei stílusok meghallgatására. Mindenekelőtt a helyi közösséget szeretném erősíteni az élő zene eszközével, egy kézenfekvő főtéri találkozási pont felkínálásával. Az alkalmi vendéglátóhely és a színpad nélküli közvetlen élőzene egy estére zenei közösségi térré alakítja a város központi-, s mondhatjuk, hogy az egyik legszebb terét!

Hova jutsz majd a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány támogatásával?

Új tevékenységbe nem kezdek, a futó programokat szeretném mélyebben és hatékonyabban folytatni. Szeretném, ha ezek nem az én önmegvalósításomat jelentenék, hanem egyre több civil szervezet látna bennük részvételi és bemutatkozási lehetőséget.

Jó volna létrehozni a városban egy közművelődési kerekasztalt, amelynél az önkormányzat, a közművelődési intézmény és a civil világ képviselői nagyobb nyitottsággal, nagyobb toleranciával közeledve egymás dolgai felé működhetnének együtt. Be kell látni, hogy közös a célunk: az, hogy itt jobb legyen az élet.

(Bardócz Iván)