|

„Mindig lehet valamit csinálni. Mindig.”

Alapítványunk kuratóriumi elnökével és első igazgatójával a kezdeti céljairól, a múltról, a jövőről és a lemondása okairól is beszélgettünk. Interjú Scsaurszki Tamással, aki 2024. január végével adta át igazgatói posztját Dés Julcsinak.

Első közösségi alapítványból hidegszervezet, hidegszervezetből pedig egy idén 10 éves, közel 170 milliós költségvetéssel, 8 fős stábbal, és több mint 59 támogatottal dolgozó országos támogató szervezet lett a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány. Mi volt a kezdeti ambíciód?

Pont idén harminc éve, hogy a civil szektorban dolgozom, és az egyik számomra legérdekesebb téma, ami gyakorlatilag végig is követte ezt az időszakot, a szektor finanszírozása: honnan lesz pénze a civil szervezeteknek, és hogy lehet a nekik jutó pénz mennyiségét növelni és minőségét javítani? A pénz mennyiségének megítélése egyértelmű: mindannyian tudjuk, hogy ezek a szervezetek és a szektor egésze azokhoz a feladatokhoz képest, amit maguk elé állítanak, illetve amit a társadalom elvár tőlük, messze alulfinanszírozottak. De talán ami még ennél is jobban érdekelt, hogy miként lehet a minőségét javítani: hogy lehet olyan pénzt adni, amely tényleg könnyűvé vagy a lehető legkönnyebbé teszi azt, hogy a feladatát a civil szervezet elvégezze. Ezen belül pedig igazából a támogatásosztó magánalapítványok érdekeltek, amelyek a szektor finanszírozásának egy kicsi részét fedik le. Ez Amerikában a legnagyobb, de ott is sincs 20%, Európában pedig még ennél is kevesebb. Ezek az alapítványok általában a társadalom, a cégek, a kormányzat által nem finanszírozott témákat támogatnak, például hosszú távú fejlesztő programokat, az etnikai, szexuális kisebbségek jogainak érvényesülését, az innovációt, a kockázatos vagy ellentmondásos programokat, a szektorfejlesztést és az egyes civil szervezetek többéves fejlődését, a közösség érdekeinek képviseletét a politikai és gazdasági hatalommal szemben. Ahol kevés magánalapítvány van, ott értelemszerűen ezek a funkciók kevésbé jelennek meg a civil szektorban, miközben ezek nagyon fontosak egy egészséges, fejlődő, erős civil társadalomhoz. Magyarországon nagyon kevés ilyen alapítvány van, az én érdeklődésemet pedig ezek határozták meg.

A Gyökerek és Szárnyak Alapítvány (GYSZA) időszaka nekem a közösségi alapítványokkal kezdődött: őket is egyfajta magánalapítványoknak látom, amelyek ezeket a finanszírozó funkciókat be tudják tölteni. Több dolog is megfogott, de leginkább két dolog motivált a kezdetek kezdetén. Az egyik, hogy azt láttam Ferencvárosban, ahol lakom, hogy rengeteg olyan kis civil szervezet, állampolgári csoport van, amelyek nem tudnak jó minőségű pénzhez jutni. Amikor elkezdtünk a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány (FKA) szervezésén gondolkodni, akkor az érdekelt, hogy létre tudunk-e hozni egy olyan rendszert, ami folyamatosan jó minőségű pénzt biztosít ezeknek a szervezeteknek. A másik, ami motivált, hogy akkor, 2009 környékén Magyarországon a közösségi alapítványokra azt mondták, hogy ez egy nagyon jó ötlet, de itthon nem lehet megcsinálni. Ez kihívást jelentett, amit izgalmasnak találtam, és ettől a pillanattól dolgoztunk együtt Gabival (Benedek Gabriella- szerk.) és Edittel (Kovács Edit – szerk.).

A 2009-es kezdet után 2013. volt az a pillanat, amikor úgy tűnt, hogy igenis létre lehet hozni egy közösségi alapítványt Ferencvárosban, és hogyha ott meg lehet csinálni, akkor máshol is meg lehet Magyarországon. Addigra már a ferencvárosi eredmények első országos népszerűsítési kísérletei kudarcba fulladtak, ezért azt gondoltuk, hogy ennek a koncepciónak a magyarországi elterjesztéséhez sokkal erősebb mechanizmust kell létrehozni. Ez lett a GYSZA kezdeti célja: a közösségi alapítványok proaktív népszerűsítése, és a bátor, vállalkozó szellemű emberek, csoportok támogatása. A GYSZA-t egy hidegszervezetnek képzeltük, ami meg sem jelenik a nyilvánosság számára, csak végzi a munkát; ezért az első években kizárólag a KözösALAPON nevet használtuk. A tapasztalatom azonban az volt, hogy azoknak a közösségi alapítványok fejlődését támogató szervezeteknek, amiknek csak ez az egy programja van, nem élnek túl, nagyon sebezhetőek és gyengék. Annak ellenére, hogy nem voltak további konkrét programok a fejemben, tudtam, hogy ez nem lesz elég: ha hosszú távon akarunk valamit csinálni, akkor valami más is kell.

Tamás a nemzetközi közösségi alapítványok ferencvárosi találkozóján 2016-ban

Miket éltél meg az elmúlt évtized legnagyobb sikereinek?

Az elejétől nagyon fontosnak gondoltam, hogy ez nem az én alapítványom, ahova én megvalósítókat kerestem. Alkotótársakkal szeretek dolgozni, így nekem a legelső siker az volt, amikor azt mondtuk, s ekkor már öten voltunk, hogy menjünk el és utazzuk be a környező országokat. Nézzük meg, hogy mik az ottani tapasztalatok, hova jutottak az ilyen típusú szervezetek, mit tudnak a közösségi alapítványok, és ebből rakjuk össze a programunkat. Jártunk Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, és nekem az nagyon sokat adott, mert akkor kezdett el formálódni a csapatunk és a közös tudásbázis is, ami alapján azt tudtuk mondani, hogy ezt mi így szeretnénk csinálni. 

Körülbelül 5 éve kezdtem el a GYSZA-ra is támogatásosztó magánalapítványként gondolni. Az első támogatások megítélésénél az én személyes megélésem az volt, hogy kicsit másképp nézem ezeket a pályázatokat: a Mott Alapítványtól azt hoztam magammal, hogy inkább a lehetőséget és a potenciált kell támogatni. Amikor azt mondod, “Ennél az asztalnál én ott akarok lenni!”, hiszen a támogatásosztás nem más, mint a kapcsolatfelvétel és a kapcsolatépítés egyik formája.

Edit, Gabi, Iván, Mátyás és Tamás Fonyódon 2017-ben

Ha a programokat nézem, akkor azt kell mondanom, hogy tíz év az az idő – éppen a munkánk hosszútávú természete miatt-, amely szükséges ahhoz, hogy ránézzünk arra, mit csináltunk, mit értünk el. A KözösALAPON futott egy óriási kört: most van tizenkét közösségi alapítvány, akik éves szinten helyben gyűjtenek 70-80 millió forintot, és elosztanak 60-70 milliót helyi projektekre. Lehet látni az erős alapjait annak, hogy egy olyan rendszert építettünk helyi partnereinkkel közösen, amelyik finanszírozza ezt a helyi szintű munkát, függetlenül attól, hogy érkezik-e ilyen célra országos vagy külföldi támogatás. Ezt óriási dolognak tartom. Az EgyüttHATÓ programban meghonosítottunk egy új módszert, az Élő Adást, ami szerintem nagyon is passzol Magyarországhoz. Eddig 25 ilyen rendezvény volt az országban, amelyen jó minőségű pénzzel támogattak 77 helyi programot, és amelyek az adományozás örömét és jó élményt adtak az ott megjelent embereknek. Egy olyan világban, ahol egyébként a civil szektor körül fogy a levegő, ez nagyon szuper.

A két újabb programra térve: a KisVÁROS programban olyan támogatási módszerrel kísérletezünk, amely adekvát lehet a falvaknál nagyobb, de nagyvárosoknál kisebb településekre, amely a helyi közösség fejlődését nem civil szervezet, hanem egy ember, egy karizmatikus közösségi vezető támogatásával próbálja elérni. Érzésem szerint ez a megközelítés komoly lehetőségeket rejt Magyarországon, hisz a kisvárosok lakossága növekszik, potenciáljukat egyre többen ismerik fel, míg a civil szektor ezeken a településeken is rohamosan  fejlődik vissza. Ahogy a női programunkban is látok fantáziát, ami igazából csak most kezdődött el és azzal a céllal indítottuk el, hogy a női narratívák, érdekek és értékek a férfiakéval egyforma módon jelenjenek meg a társadalomban. Meggyőződésem, hogy erre a magyar társadalom érett, ennek meghallgatására nyitott, és a következő jó pár évben áttörés lesz. Mi pedig ehhez az áttöréshez ennyivel hozzá tudunk járulni.

Mik voltak a legjelentősebb kihívások, esetleg kudarcok?

Ami szerintem nem sikerült, vagy egyelőre nem sikerült, az az Élő Adás megfelelő elterjesztése. Ezzel kapcsolatban elégedetlenség van bennem, azt gondoltam, hogy az adománygyűjtő est koncepciója nagyobb népszerűséget fog befutni, és úgy érzem, hogy ezt nem tudtuk megcsinálni. Remélem, hogy eddig nem tudtuk megcsinálni. Elkezdtünk a magyar diaszpórával is dolgozni, megértettük, hogy ezek az emberek törődnek és foglalkoznak Magyarországgal, de nem találtuk meg azt a narratívát, amivel ők hozzá tudnának vagy akarnának járulni ennek az országnak a fejlődéséhez. Ezt kudarcként élem meg.

Tamás a 2023-as Nőnapi Élő Adás közösségi adománygyűjtő esten

Harmadik kudarcként azt említeném, hogy nem sikerült nagyobb, több 10 milliós nagyságrendű magyarországi támogatót találnunk, aki a mi munkánkat támogatná, és ezt a magánalapítványi világot építené. Az elmúlt tíz évben sajnos nem erre ment a világ hazánkban: úgy látom, hogy a magyar szektorban nem jelentek meg a magyarországi vállalatok, akik voltak, azok közül sokan inkább visszaléptek a szektor támogatásából. A magyarországi tehetős emberek listáján szereplők közül kevesen vannak, akik a vagyonukhoz képest jelentős összeggel támogatják a független civil szektort. Amennyire én látom, kevesen értek el sikereket ezen a területen, de engem az zavar, hogy nekünk nem sikerült.

Miért döntöttél úgy, hogy átadod az igazgatói pozíciót?

Eddig sehol nem dolgoztam olyan hosszú ideig, mint a GYSZA-ban. Az itt eltöltött tíz évben a GYSZA tényleg a mindennapi életem része volt, de szeretnék a jövőben mással foglalkozni és másoknak is esélyt adni az alapítványban. Annak külön örülök, hogy az alapítvány csapata jelentősen fiatalodott az elmúlt időszakban. Hiszek abban, hogy a változás mindenkinek jó: nekem is, és az alapítványnak is, és tényleg mérhetetlenül bízom a GYSZA csapatában, hogy ezt tovább fogjátok csinálni jobban.

Az alapítvány csapata 2023 nyarán

Hogy látod a GYSZA jövőjét?

Abból a szempontból optimista vagyok, hogy mindig lehet valamit csinálni. Mindig. Egyrészt látok egy elpusztíthatatlan cselekvésvágyat a magyar társadalom egy részében és ha ezt észrevesszük, akkor egy támogató szervezetnek már adott a terep. Csak okosnak kell lennünk, és azt a picit, amivel mi rendelkezünk a nagy egészben, azt jól kell használnunk, jól kell támogatnunk az aktív embereket. Másrészt azt gondolom, hogy a GYSZA mögött már van 10 év és látható, hogy mit és hogyan csinálunk. Mi nem egy újraelosztó szervezet vagyunk, hanem hosszútávú saját programokat valósítunk meg, amelyek keretében bizalmi alapon nyújtunk pénzügyi, szakmai és emberi támogatást civil szervezeteknek, közösségeknek és magánszemélyeknek. Ez egy jól megkülönböztethető alternatíva a ma Magyarországon elérhető támogatásokhoz képest, s aki ilyen, bizalom alapú filantrópiát akar csinálni, annak egy jó lehetőséget nyújtunk azzal, hogy a mi tudásunkat és tapasztalatunkat felhasználva csinálhassa. 

Természetesen látok nagy veszélyeket is, például a külföldi forrásoktól való túlzott függést, de azért is vagyok ilyen optimista (vagy naív?), mert pontosan láttam, hogy jöttek létre nálunk az első közösségi alapítványok: hosszú évek alatt váltak jelentős tényezővé. Veszélyek mindig vannak, de ha nincs perspektívád, nincs hited, akkor szögre lehet akasztani a csukát. Ez a mai Magyarországon különösen igaz. 

A képhez tartozó alt jellemző üres; 1_csapat-copy-1024x655.jpg a fájlnév
Partnerekkel, barátokkal és kollégákkal együtt Tamás búcsúztatóján 2024. február 11-én

A beszélgetés rövid verzióját olvashattad, a hosszabb kivonatot, melyben Tamás elmondja, hogy miért hisz a közösségi alapítványokban, és megosztja véleményét a hazai civil szektor külföldi finanszírozásáról és a „bizalom-alapú filantrópia” trendjeiről is, itt olvashatod el.

Hasonló bejegyzések