A magyarok továbbadják a pesszimizmust

„Miért adjuk tovább a gyerekeknek, hogy a magyarok negatívak? Miért nem azt adjuk tovább, hogy a magyarok pozitívak?” „Most – bár nagyon sok pozitívum is történik az országban – egyre kevesebb a levegő.” „Soha nem találkoztam olyan magyarral, aki igazán boldog lenne külföldön.” „Ott kezdődik minden, hogy nem félünk.” „Mindenki sok mindent tehet saját életében, soha nem reménytelen a helyzet – tovább kell élnünk, mintha vidám korszakban élnénk.” Régóta itt élő külföldiek beszélgettek rólunk, magyarokról a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány Megérteni Magyarországot című konferenciáján.

Kerekasztal-beszélgetésünk résztvevői:

William Benkő, aki az Egyesült Államokban nevelkedett üzletember, befektető, coach, az Amerikai Kereskedelmi Kamara volt elnöke.

Szilágyiné Alvarez Martínez Luz Ilia – Lucy, aki Havannában született, közösségfejlesztéssel, közművelődéssel foglalkozik, és közbeszerzési osztályon asszisztensként dolgozik.

Nick Thorpe, a BBC budapesti tudósítója, aki Angliában született és több mint 30 éve él Budapesten magyar feleségével és öt fiával.

Dr. Cake-Baly Marcelo, aki az Állampolgár című film főszereplőjeként lett ismert. Bissau-Guineából érkezett 18 évesen Magyarországra 1976-ban tanulmányi ösztöndíjjal. Közgazdászként diplomázott.

A beszélgetést Axel Halling, a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány kurátora vezeti, aki Berlinben él és a Német Alapítványok Szövetségénél közösségi alapítványokkal foglalkozik.

A.H.: Lucy, mikor találkoztál a magyar pesszimizmussal?

L.: Amikor ’83-ban megérkeztem, az első vagy a második mondat, amit hallottam, az volt, hogy a magyarok pesszimisták. Ezzel akkor nem nagyon találkoztam, mert fiatalok voltunk, és a fiatalság általában vidám. Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ez tény, de mindig azt mondom: miért folytatjuk ezt a történetet, miért adjuk tovább a gyerekeknek, hogy a magyarok negatívak? Miért nem azt adjuk tovább, hogy a magyarok pozitívak? Ha más üzenetet adnánk tovább generációról generációra, megszűnne a pesszimizmus. Ennyi.

A. H.: Marcelo, te hogy kerültél Magyarországra?

M.: Amikor fiatal voltam, a hazámban, Bissau-Guineában függetlenségi háború volt – ebben a háborúban nőttem fel. Azután önként katona lettem, majd ösztöndíjat kaptam, leszereltem és ide jöttem tanulni.

A. H.: Ha jól tudom, színészként és villamosvezetőként is dolgozol. Érdekes kombináció.

M.: Igen, ilyen az élet. Túl kell élni.

A szakmámban nem tudtam elhelyezkedni, nagyon sok diszkriminációval találkoztam a munkaerőpiacon. Valami módon élni kellett, szokták mondani: a munka nem szégyen, így lettem villamosvezető. A színészkedés véletlenül kezdődött, a rendező leszólított az utcán, főszerepet ajánlott, amit elfogadtam. Valójában saját magamat alakítottam: ugyanazokkal a problémákkal szembesült a főhős, amiket én is tapasztaltam.

Cake-Baly Marcelo, Axel Halling, Nick Thorpe, William Benkő, Szilágyiné Alvarez Martínez Luz Ilia (Fotó: Dobrovszki Dániel )

N.T.: Azért jöttem Magyarországra, mert keletre akartam menni Angliából, és valahogy ide jutottam. Mindig félek, amikor az emberek Közép-Európáról beszélnek, tiltakozni akarok, mondván: nem akarok középen lenni – én a periférián szeretnék élni. Ez sikerül is. Mint újságíró, azért jöttem, mert arra számítottam ’86-ban, hogy valami történni fog Magyarországon. Azóta számos tapasztalattal gazdagodtam, mert tényleg mindig történt valami – ezért maradtam.

W.B.: 28 éve azért jöttem, mert elkezdett remegni, recsegni a fal, és feltételeztem, hogy lesznek üzleti lehetőségek. Azóta is remek lehetőségek vannak ebben az országban: megvan a megfelelő tudás, hozzáállás – lehet itt alkotni.

A.H.: A rendszerváltás óta mi változott leginkább Magyarországon?

W.B.: ’90-ben sokkal kevesebb választási lehetőség volt az élet valamennyi területén; ma akkora dömping van mindenütt, hogy sokkal bonyolultabbá vált az élet. Fel kell nőni ahhoz, hogy a lehetőségeket jól tudjuk kombinálni – arról nem vagyok meggyőződve, hogy ebbe teljes mértékben beletanultunk. Ezzel együtt hadd védjem meg ezt az országot: arról sem vagyok meggyőződve, hogy más országok hamarabb megtanulták kezelni a lehetőségeket.

A.H.: Mi hiányzik számodra üzletemberként Magyarországon?

W.B.: Nem igazságos két részre osztani az országot, mégis ezt teszem. Az egyik fele segítőkész, kitárt karokkal bármit megtesz, a másik fele pedig azzal kezdi, hogy mit miért nem lehet megcsinálni – vagyis nem is keresi a lehetőséget a segítségre, együttműködésre.

A.H.: Melyik a gyakoribb élmény? Én azt tapasztalom, hogy a németekhez képest a magyaroknak van egyfajta improvizációs tudása. Ezt tapasztaltad te is?

W.B.: Inkább olyan emberekkel tartom a kapcsolatot, akik keresik a problémákat és a megoldásokat is, és nem azzal töltik az időt, hogy egymás életébe beleszóljanak. Sok olyan ember van ebben az országban, aki szeretne becsületesen élni és becsületesen dolgozni – igyekszem ilyen emberekkel körülvenni magam.

A.H.: Amerikai magyarnak érzed magad? Van-e hátrányod ebből?

W.B.: Úgy szoktam mondani, hogy a hardwer magyar, a szoftver amerikai. Van, akivel azért kerülök konfliktusba, mert tudja, hogy külföldön születtem, nőttem fel, ezért biztos, hogy nem ismerem a viszonyokat. Ha ilyennel találkozom, arrébb lépek, nem akarom ezeket az embereket meggyőzni. Sok olyan ember van, aki nem így áll hozzá – velük is lehet alkotni.

A.H.: Nick, mi változott meg leginkább az elmúlt 30 évben – a politikai rendszeren kívül?

N.T.: Nem szeretnék visszatérni a pesszimizmushoz, de úgy érzem, a ’80-as évek vége, a ’90-es évek eleje sokkal reménytelibb korszak volt. Akkor az állam egyre kisebb lett, az emberek nem féltek semmitől, úgy érezték, egyre több a lehetőségük. Most – bár nagyon sok pozitívum is történik az országban – egyre kevesebb a levegő. Van, aki azzal válaszol erre, hogy jobban, keményebben, a mostani viszonyoknak megfelelően dolgozik, hogy legyen levegő, legyen közösség, legyen őszinteség, és legyen jövője Magyarországnak. És van persze – nem lehet őket szidni – aki elmegy.

A.H.: Szerinted közülük hányan jönnek vissza, tapasztalataikkal együtt?

N.T.: Nagy híve vagyok a migrációnak. Reggel volt egy műsor a BBC-n, amelyben egy szomáliai nő azt mondta, hogy ha szabad migrálni, az azt is jelenti, hogy szabad hazamenni. Soha nem találkoztam olyan magyarral Londonban vagy másutt, aki igazán boldog lenne külföldön. Ennyire nagy a magyarok hazaszeretete – sokkal nagyobb, mint nálunk, angoloknál, akik kivándorlunk és elfelejtjük, hogy van országunk valahol. A magyarok hazaszeretete, úgy látom, teljesen független politikai nézeteiktől. Ah emberek egyébként általában valamikor haza szeretnének menni – engem kivéve.

A.H.: Marcelo, olvastam egy interjúban, hogy a te hazaszereteted is elég erős. Azt is mondod viszont, hogy magyar vagyok. Hogy alakult mindez?

M.: A fiatalságomat azzal töltöttem, hogy félnem kellett, mikor esik a fejemre bomba. Azután idejöttem – itt van mindenem, az egész életem értelme. Itt jártam iskolába, 34 éve munkaviszonyom van, itt a családom, itt vannak a gyermekeim, akik felnőttek és a magyar hadseregben szolgáltak; egész családom, egész létem magyar. Tettem annyit a nemzetért, mint bármely magyar állampolgár.

A.H.: Neked sem volt egyszerű állampolgárságot szerezned?

M.: Már régóta itt éltem, volt családom, amikor állampolgárságot kértem – négy évet kellett rá várnom. Azokat mind átéltem, ami a filmen volt látható. Szemtől szembe soha nem mondtak semmit, de amikor elmentem érdeklődni, hogy miért húzódik ennyire az ügyem, soha nem kaptam konkrét választ. Türelmesen vártam.

A.H.: Lucy, elég nagy a különbség Kuba és Magyarország hangulata között. Mit tapasztaltál ebből?

L.: Kubában vidámabbak az emberek: tornádónál nem menekülnek be egy lyukba, hanem kimennek és fürdenek – tehát nem félnek. Ott kezdődik minden, hogy nem félünk. Vidámság van azért is, mert ha az embereknek problémájuk van – márpedig Kubában nagyon sok probléma van, mert nagyon nehéz a gazdasági helyzet – nem veszítik el a reményt. Magyarországon van egy közmondás, hogy a remény hal meg utoljára – na, nálunk az emberek reménykednek abban, hogy ami nincs, azt megtalálják, ha keresik. Ha nem is mindig az egyenes úton, de valamikor, valahogy képesek elérni azt, amit szeretnének. Mivel megvan a remény, boldogok.

Cake-Baly Marcelo, Axel Halling, Nick Thorpe, William Benkő, Szilágyiné Alvarez Martínez Luz Ilia (Fotó: Dobrovszki Dániel )

A.H.: Hogyan lehetne javítani a külföldiek és a magyarok együttélésén?

L.: Rengeteg tapasztalatom van arról – mostanában pláne – ,hogy hiába akarok közeledni ahhoz az emberhez, aki rögtön azzal kezdi, hogy maga nem is beszél jól magyarul. Mondom: nem? Akkor hogy érti, amit mondok? Sokakat az is irritál, hogy vidám vagyok. Ezeket a dolgokat nem tudom, hogyan lehet megváltoztatni. Azt gondolom, hogy itt nem az ember veleszületett tulajdonságairól van szó, ezeket az egyén az idő során maga szedte fel – sok a mérges, rosszindulatú, stresszes ember.

N.T.: Minden nap látok kedvességet idegen emberek között – a villamoson, az utcán, a boltban. Az a sok hajléktalan, akik most kiszorulnak a külvárosba, azért éltek túl eddi, mert van saját szociális hálójuk. Emberek, akik minden nap adnak: vagy pénzt, vagy ennivalót, vagy takarót. A történet szép oldala, hogy itt napi szinten be lehet mutatni, hogy egy keresztény ország mennyire keresztény. Amikor 2015-ben volt a menekültválság, láttam Ásotthalmon egy traktorost, aki lassított – igaz, nem állt meg – és mindenkinek, aki az út szélén állt, adott egy almát, egy olyan faluban, amely híres migránsellenességéről. Hogy lehet ezt erősíteni? Mindenki sok mindent tehet saját életében, soha nem reménytelen a helyzet – tovább kell élnünk, mintha vidám korszakban élnénk.

L.: Amióta itt a migránskérdés, igyekszem, hogy minél jobban megismerjenek. Megpróbálok mindenütt közeledni az emberekhez. Türelemmel, mosolyogva – ez azért megzavarja a migránsozókat.

A.H.: Marcelo, milyen tapasztalatokat szereztél a menekültválság kitörése óta?

M.: A migránskérdés gyűlöletté vált. A film nyomán rengeteg országba hívtak, mindenhol azt láttam, hogy az állam polgárai valóban egyenlőek, és a migránskérdés nem politikai ügy, nincs politikai nyerészkedés. Itt Magyarországon sajnos van. 20 éve dolgozom a munkahelyemen, nincs olyan nap, hogy valaki ne kérdezné meg, honnan jöttem. Megkérdezték, hogy a migránsok tényleg megerőszakolják-e a lányokat, és tényleg elveszik-e a munkahelyeket. Ezeket nagyon komolyan kérdik. Mindez annyira elfogadott lett a magyar társadalomban, hogy rövid időn belül nem is tudom, hova jutunk.

Amikor tanuló voltam, nagyon jó barátságban voltam magyar diákokkal, elvittek a saját családjukhoz, ott voltam hétvégén, szeretettel fogadtak. A rendszerváltás nem hozott sok jót a külföldieknek.

Sok magyar tudós emigrált, akik találmányaikkal segítették a befogadó ország fejlődését; miért nem lehet Magyarországon is ilyen a migráns? Csak bízni kell benne, lehetőséget kell adni, ő is lehet olyan ember, mint bárki. De ha a politika hasznot lát ebben, és az egész társadalom megbolondul, akkor nem is tudom…

A.H.: Németországban, bár sok negatív vélemény is van Magyarországról, mégis sok turista idejön. Mi lehetne idén jó reklámmondat Magyarországról?

L.: VHF műsorszóró ország. Versengés. Harag. Félelem.

N.T.: Jó tudni, hogy a briteknek van humora, és ott is nagyon sok vita van a migrációról. Ha nekem kellene hirdetni Magyarországot Nagy-Britanniában, ezt kihasználnám, és angolul azt írnám: „Come to us, before we come to you.”

A Gyökerek és Szárnyak Alapítvány az alulról jövő, társadalmi változásokra érzékenyen reagáló közösségi kezdeményezések támogatója. Épp ezért fontosnak tartjuk, hogy több különböző nézőpontból is megértsük Magyarország meghatározó társadalmi folyamatait – azokat is, amelyek nem tartoznak az érdeklődés homlokterébe. Ezért szerveztük a Megérteni Magyarországot című konferenciánkat. Új hitel gyógyíthatja a magyar beteget című írásunkat Csepeli György előadásáról itt olvashatja, Rácz Zsuzsa gondolatit pedig a „Ruandában is befolyásosabbak a nők, mint nálunk” című cikkből ismerheti meg. Jó dolog, vagy katasztrófa? – Magyarország és az automatizációcímmel pedig Kis Miklós előadásáról számoltunk be. A magyarok továbbadják a pesszimizmust címet viselő írásunkból pedig azt tudhatja meg, miként vélekednek rólunk, magyarokról évtizedek óta itt élő külföldiek. A lokális és globális kihívásokra helyeben adható válaszokról, a sikeres cselekvési lehetőségek szép példáiról itt számoltunk be először, itt pedig másodszor. Scsaurszki Tamás, a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány kuratóriumának elnöke pedig a közösségi alapítványok társadalom-formáló hatásairól beszélt. Konferenciánkon Kovách Imre a vidéki társadalom rétegződéséről, és a társadalmi piramis felborulásának lehetőségéről beszélt – a szociológussal készített interjúnkat itt olvashatja.

Hasonló bejegyzések