„Vannak cselekvő, aktív emberek, és meg is találtuk őket”

Miként lehet közösséget építeni olyan kisvárosokban, melyeknek a lakossága ötszörösére nőtt tíz év alatt? Hogyan lehet a közösséget erősíteni elmaradott és csökkenő lélekszámú településeken? Hogyan reagál a helyi hatalom a cselekvő emberek megjelenésére? Összefér-e a pénzzel való támogatás az őszinteséggel? Kulcskérdésekről és körvonalazódó válaszokról beszélgettünk Kovács Edittel és Oláh Rolanddal, a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány KisVÁROS programjának munkatársaival.

Kisvárosi cselekvő embereket kerestünk szegény sorsú kisvárosokban. Találtunk?

Oláh Roland: Miért mondod, hogy szegény sorsú?

Mert azt írtuk a program pályázatában, hogy a magyar kisvárosok elnéptelenednek, egyre kevésbé vonzó ott élni, aki tud, elmegy…

O.R.: Ez pont annyira igaz, mint amennyire nem.

Kovács Edit: Vannak cselekvő, aktív emberek, és meg is találtuk őket. Az is igaz, hogy vannak kisvárosok, ahonnan elmennek, de történetesen amelyekben a támogatottaink döntő többsége dolgozik, olyan kisváros, ahová az emberek nagy számban beköltöztek az elmúlt években. Nem a városok helyzete alapján választottuk ki a támogatottakat, hanem a cselekvő embert kerestük, és a problémát, amire reagál.

Mondhatjuk azt, hogy két csoportra oszthatók a KisVÁROS-program támogatottai, a nagyobb csoportban a fejlődés, a túlnépesedés és az alvóvárosi lét jelenti a problémát, a kisebben pedig hátrányos helyzetű településekről van szó?

K.E.: Pomáz és Diósd az első kategóriába tartozik, Gárdony is, ahol a betelepülőkön túl a nyaralók okoznak túlnépesedést; ezeken a helyeken az a probléma, hogy túl sok ember használja a települést, de kevesen kötődnek hozzá és egymáshoz. Mezőcsáton és Cigándon kevesen maradtak és nem tudják kezelni ezt a helyzetet, míg Törökszentmiklós szerintem stagnál: olyan, mintha a város felett elment volna az idő. Ez az osztás így pontosabb.

O.R.: A népesség-növekedés önmagában érdekes kortünet, bár mindig is előfordult, hogy a települések lélekszáma nőtt, csökkent, vagy stagnált. Most a nehézség az, hogy iszonyú rapid folyamatot látunk: felfoghatatlanul, és valószínűleg egészségtelenül gyorsan nő néhány település lélekszáma, nincs szó organikus fejlődésről. Diósd és Pomáz alvóváros lett nagyon gyorsan, és közösség, mint olyan, nincs, nem tud szerveződni. Jelen pillanatban azt sem tudjuk, hogy igény volna-e rá. Valószínűleg igen, de egyelőre nem tudjuk, hogy ebben a helyzetben mik lehetnek a beavatkozási pontok és módszerek, amelyek legalább letapogatják az igényeket. Olyan gyorsan nő a lélekszám, hogy egy kutatás egy éven belül elveszíti a relevanciáját. Megfoghatatlan amőbává változtak ezek a városok: Diósd lakossága például 10 év alatt ötszörösére nőtt – ez felfoghatatlan tempó.

A támogatottaink hisznek abban, hogy itt közösséget lehet építeni.

K.E.: Hisznek benne és csinálják is. Cselekvő embereket kerestünk, akiknek van víziójuk arról, hogy milyen településen szeretnének élni, és ezért programokat indítanak és közösséget szerveznek. Látszik, hogy a lakosság létszámának robbanásszerű növekedésével kezdeni akarnak valamit; azt szeretnék, hogy a laza kötődések erősödjenek. Foglalkoztatja őket, hogy miként lehetne a beköltözők – út- és intézményhasználók – alkotó energiáit, kapacitásait, kreatív erejét beforgatni a település életébe. A beköltözők között is van, aki keresi a helyét a közösségben, és ezért aktív. 

Látszik valami algoritmus, ami arról szól, hogyan próbálják közösségüket fejleszteni, és az mennyire eredményes?

K.E.: Mindenki saját közösségi teret szeretne. Az, hogy egy közösségnek legyen saját tere, ami felett rendelkezik, amiben az történik, ami az igényei és elképzelései szerint való, nagyon fontos. A támogatottaink közül háromnak már van, háromnak pedig reményeink szerint lesz saját közösségi tere. Ez persze terhet is jelent, mert ezeket a helyeket fenn kell tartani, rezsit kell fizetni és eszközöket kell beszerezni a működtetésükhöz. Fontos kérdés, hogy kinek a dolga a teret üzemeltetni, és mennyire arányos terhet ró mindez a közösségre. A tér jelentőségét mutatja, hogy a közösségek elég nagy áldozatot képesek vállalni érte. 

Van általános tapasztalatunk arról, hogy a cselekvő embereket a saját közösségük hogyan fogadja?

K.E.: Változatos a kép, de mindegyikük körül van egy holdudvar, amelynek tagjai szabadidejükben, extra erőforrásokkal támogatják a közösségi ügyeket. Ezen a körön túllépni mindegyikük számára kihívás, mint ahogy az is, hogy mit kezdjenek az érdeklődők egyre táguló körével. Olyan csapatunk, olyan ügyünk nincs, amellyel szemben a lakosság bármiféle ellenérzéssel viseltetne. 

Hogyan fogadják a cselekvő embereket az önkormányzatok?

O.R.: A gyorsan növekvő településeken általános tapasztalat, hogy az önkormányzat sem infrastruktúrában, sem közösségi szinten nem tud, vagy nem akar alkalmazkodni az új helyzethez. Ehhez képest a mi támogatottaink azon munkálkodnak, hogy az ott lakók legalább kicsit érezzék magukénak a városukat, függetlenül attól, hogy őslakosok vagy gyüttmentek. Ebben a helyzetben több helyen ellenséget, konkrétan konkurenciát látnak a cselekvő csoportokban; azt érzékelik, hogy hatalommal bírnak, ami nagyon ijesztő számukra. 

K.E.: Van olyan hely is, ahol a civil irányítású önkormányzat megrendelőként tekint a támogatottra – felveszi a hatalmi magatartást, ami furcsa, helyenként bántó és közösségromboló hatású. 

O.R.: Van, ahol késő-kádári bénázás a jellemző, például a látszat-együttműködés visszautasítása értetlenséget vált ki a hatalomból.

A szegény településeken is hasonlóan viszonyul az önkormányzat hozzájuk?

K.E.: Ezekben a városokban egyelőre nincs jelentős kapcsolódása a támogatottainknak az önkormányzathoz, amely így se nem akadályozó, se nem támogató tényező; ennek egyik oka az, hogy ezek a kezdeményezések nem nagyon látszanak még. Ráadásul azok az ügyek, amelyeket elsők között felvállaltak, „békés rétek”, közösségi aktivitásról szólnak, nincs terítéken a civil kiállás, nem olyan az ügyek jellege.

A helyhatósággal való konfrontáció milyen hatással van a támogatottaink tevékenységére, lelki állapotára?

K.E.: Tapasztalatunk szerint a hatalom szándékával ellentétes hatást vált ki: nem fáradnak, inkább kreatívabbak, erősebbek lesznek.

O.R.: Tarka a paletta az önkormányzatok és a civil kezdeményezések viszonyában. Amíg egy civil kezdeményezés nem válik potensé, addig ignorálják, azután pedig, ha láthatóvá válik, az önkormányzat úgy érzi, hogy ezzel dolga van – ez pedig nem szokott jól elsülni. Mi is fontos szereplői vagyunk a sztorinak, mert túl azon, hogy a támogatottaink tudnak ventillálni, adott esetben kapnak érvényes visszajelzéseket tőlünk: a tapasztalatainkat hozzá tudjuk rendelni ahhoz, ami velük történik. 

Ezt jelenti a lelki és szakmai támogatásunk ebben a helyzetben. 

O.R.: Ezt is jelentheti, igen. Meg abszolút partneri viszonyt jelent a gyakorlatban, amikor szakemberek konzultálnak egy jelenségről. Egyikük – ezek vagyunk mi – külső szemmel van jelen, a másik meg szügyig benne a szituban. A mi felelősségünk az, hogy még véletlenül se menjünk át tanácsadóba, dönteni meg végképp ne döntsünk semmi felől, hanem inkább világítsuk meg azt, amit ők nem pontosan látnak. 

K.E.: A kisváros programnak nincs önálló modellje, szakmai víziója arról, hogy a támogatottaknak mit kellene csinálniuk. Mi jövőképpel rendelkező, már cselekvő embereket kerestünk, akik a program lezárulta után is cselekedni fognak. Azt szeretnénk megérteni, hogy ők mit csinálnak, hogy dolgoznak, és ebben próbáljuk segíteni őket. Úgy gondoljuk, hogy esetükben élhető településméretről van szó, és nagyon nem mindegy, miként tudnak ezek a városok bánni a lehetőségeikkel. Azt próbáljuk megérteni rajtuk keresztül, hogyan lehet közösségi módon élni a kisvárosokban. 

Van a KisVÁROS-programnak egységes munkamódszere? 

K.E.: A munkamódunk is folyamatosan alakul, nincs olyan standard, amit alkalmaznánk. Azt a kérdést tettük fel magunknak, hogy mikor kell a közösség helyett egyetlen embert támogatnunk. Más közösségi fejlesztő munkákban ugyanis azt tapasztaltuk, hogy akármilyen jó egy közösség, mindig van néhány meghatározó kulcsembere. Most az utóbbiakat támogatjuk, az ő működésmódjuk megértése a program fontos célja. Minél jobban megértjük őket, annál jobban tudjuk segíteni, hogy még több és minél felkészültebb kulcsember legyen. 

O.R.: Nagyon különböző a támogatottaink környezete, céljaik, attitűdjük, így nem lehet sémákról beszélni. A jó támogatás szemléletmódját kell kialakítanunk. Dilemma számomra, hogy milyen mértékben kell magát a fejlesztőt, az embert támogatni, és milyen mértékben a folyamatot. Van, ahol a két dolog egy és ugyanaz, de van, ahol jelentős távolság van a személy és az ügy között. 

A KisVÁROS-program néhány mondatban Célunk a kisvárosokban élő és dolgozó közösségi emberek megerősítése, akik szellemi közeget teremtve, helyi erőforrások mozgósításával valósítják meg az ott élők elképzeléseit. Az általunk támogatott programok és emberek megmutatják a helyi közösségnek, hogy képesek kezükbe venni saját ügyeiket, így közös értékeik erősödnek. Kiemelten tekintünk a kreatív kapacitás, az alkotóerő mozgósítására, az autonómia, és a megújulás képességének erősítésére. Ennek érdekében 3 évre szóló pénzügyi és szakmai támogatást nyújtunk partnereinknek.

Mi a kisváros program előtt álló legnagyobb kihívás?

O.R.: A legnagyobb kihívás, hogy az eszközeinkkel, az erőforrásainkkal hogyan lehet optimálisan bánni. Szeretnénk multiplikálni a hatást: 2-ből 4-et csinálni, de legalább 3-at. A jelentősnek mondható pénzügyi támogatás helyes felhasználása is kihívás. Például érdemes-e a közösségi helység bérleti díját a mi támogatásunkból fizetni? Ez a legjobb módja-e a támogatás felhasználásának? Sokat beszéltünk erről, és mindig oda jutottunk, hogy a szervezeteknek érdemes bevételt generálniuk saját működésükből, és abból fizetni fenntartásuk állandó költségeit. Ez abból fakad, hogy mi magunk gondolkodunk azon, hogy amit adunk, azt jól adjuk-e. Sok olyan pénzügyi támogatást láttam már közelről, amelyeket később úgy értékeltem, hogy azok inkább rontottak a helyzeten, mintsem javítottak volna. Ebbe nem szeretnék belecsúszni ennyi év tapasztalattal. Nagy kihívás úgy dolgozni, hogy nagyobb a szabadság, mint amennyi kőbe van vésve, mert a szakmai támogatás módjáról magunk döntünk.

K.E: A támogatás formális kapcsolatra ad lehetőséget – kérdés, mit akarunk ezzel kezdeni. Tudjuk, miért adunk pénzt: azért, mert ezek a szerveződések forráshiányosak. Arra elég az általunk adott pénz, hogy amit csinálnak, azt könnyebben tudják csinálni, arra viszont nem, hogy ezért kezdjenek el dolgozni, és ebből megéljenek. A pénzzel való támogatás megváltoztatja, torzítja a viszonyokat: amikor az egyik fél pénzt ad a másiknak, közben őszinte, nyitott kapcsolatot vár el – ez a kihívás, ezzel ügyesen kell bánni. Nem állítom, hogy rosszul teljesítünk (nevet). 

Szakmai cél, hogy meg akarunk érteni valamit a támogatottak munkájából – tanulószervezetként szeretnénk mi is okosodni. Nehéz szabadságot adni nekik, terelgetni őket, és közösen tanulni egyszerre. A program jövőjét nagyban meghatározza, hogy mennyit tanultunk mi, mint támogatószervezet, hogy tudjuk-e, mire kell forrás, és tudunk-e újabb forrásokat szerezni a folytatásra. Jól meg kell értenünk, hogy hová hatottunk.

(Bardócz Iván)

Alább elolvashatja a program résztvevőivel készített interjúinkat.